30. fejezet - Mostantól minden megváltozik...

~ Flashback ~

SonHa meredten bámulta az üvegfalat, könnyei újra és újra végigfolytak arcán, s útjukat két cipőjének orrán zárták be. Csupán elfojtott zokogásának hangjai verődtek vissza a fehér falakról, s fájdalmából egy pillanatra akkor zökkent ki, mikor két, melegséget árasztó markos tenyér vállaira simult. SonHa felnyüszített, majd mindkét kezét arcához emelte, s tenyereibe engedte keserűségének jeleit.

EunHyuk némán állt a lány mögött, próbált megfelelő támasz lenni számára ebben a lélekszaggató időben, de úgy érezte, saját magának is ugyanarra lenne szüksége. Közelebb lépett SonHához, dübörgő mellkasa a lány hátának feszült, szívverését érezte saját bordái között lüktetni. EunHyuk képtelen volt tovább magában tartani, az ő szeméből is potyogni kezdett a sós nedvesség.

- Sajnálom – suttogta elfojtott hangon SonHa fülébe.

- Miért, Hyukie? – pityeregte, ahogy nehézkesen összeszedte erejét a beszédre. – Miért pont neki? És miért épp most? Miért nem szólt?! – zokogott fel kínkeservesen.

- El akarta mondani neked, SonHa, hidd el – szorított erősebben felsőtestére.

- De mégis mikor? Mikor?! – sírta.

- Egyfolytában. Minden nap arra készült, hogy beszéljen veled, de amikor látta, milyen boldog vagy, nem akarta elvenni az örömödet.

- Hyukie! – fordult meg EunHyuk karjai alatt.

- Cssh, SonHa. Itt vagyok. Minden rendben lesz – karolta át szorosan, ahogy a lány arca mellkasán landolt. – Itt leszek neked mindig, SonHa.

- Nem akarom elveszíteni a bátyámat, Hyukie! – temette arcát EunHyuk pólójába.

- Tudom – puszilta meg zilált tincseit.

- Elnézést kérek – lépett mögéjük a kórteremből kilépő ügyeletes nővér, kezében szorongatva egy kórlapot.

- Igen? – pillantott rá EunHyuk, SonHa képtelen volt kibújni az őt nyugtató karok alól.

- Felébredt, de nagyon gyenge – felelte csalódottan. – Most bemehetnek hozzá egy kicsit, de kérem, hogy ne fárasszák le a beteget.

- Köszönjük, nővér – biccentett egyet hálásan. – Gyere, SonHa, bemegyünk.

- Ühüm – dünnyögte még mindig EunHyuk testébe bújva.

EunHyuk lazított az ölelésén, majd vigyázva beterelgette SonHát bátyja kórtermébe és egészen az ágyig kísérte. SonHa rongybabaként zuhant le az ágy melletti székre, könnyes szemei egyszer a monitort fürkészték, egyszer a csöveket mérte fel, egyszer pedig a matracon heverő bátyjának testén vezette végig tekintetét. SonHa könnyei nem akartak csillapodni, hiába is szerette volna a lány.

Remegve emelte fel a kezét, majd fogott is DongHae csuklójára, vigyázva a kanülre, mely bőréből állt ki. SonHa újra és újra nagyot nyelt. Fájdalma lassanként kezdte felemészteni a fiatalabb testvért. Könnyeit nyelte minduntalan, megannyiszor feltéve magában ugyanazt a kérdést. EunHyuk megállt SonHa mögött, puha tenyereit a lány vállaira simította, gyengédséggel telve megszorította.

- Szia, Haehae – pityeregte elcsukló hangon.

- Ühm – DongHae csak nyöszörgött, majd nehézkesen megnyalta kiszáradt ajkait és erőt préselve szemhéjaiba, kinyitotta szemeit és húgára nézett. – Sonny? – kérdezte rekedtes hangon.

- Szia, Haehae – nyüszítette még mindig könnyeivel küzdve. – Jó látni – erőltetett egy fáradt mosolyt ajkaira, de legbelül összetört.

- Téged. Is – pihegte elhalón. – Saj. Sajnál. Sajnálom.

- Cssh. Ne szabadkozz – suttogta, ahogy sikerült összeszednie magát.

- Vigy. Vigyázz. Vigyázz. Uhm. Magad. Magad. Ra – sóhajtotta küzdelmei közepette.

- DongHae – sírta el magát SonHa, ahogy nézte bátyja kínnal teli arcvonásait.

- Majd én vigyázok a húgodra – szólalt meg EunHyuk is, kisírt szemei ráleltek DongHae lélektükreire, melyből örökre elveszett a boldog csillogás. – Megígérem.

- Szeret. Szeret. Lek – motyogta erő híján, miközben még egy utolsót sóhajtott.

DongHae húga kezére szorított, majd ahogy szemhéjai ismét elnehezültek, lazított ujjainak szorításán, s a szobát betöltő ütemes sípszó egyetlen hosszú hanggá érett. A falakról már csak  SonHa és EunHyuk zokogásának hangjai verődtek vissza.

* * *

Amikor EunSang ajtót nyitott a második csengőszóra, a kezében szorongatott pohár kis híján szilánkokra törve zuhant a földre, mikor meglátta a küszöbön ácsorgó bátyját. Pusztán lélekjelenlétének köszönhetően nem tört össze az üveg, mert az utolsó utáni pillanatban sikerült ujjaival megmarkolnia, s így megakadályozta azt.

JungSoo némiképp mosolyogva, ám mégis aggodalommal telve nézett húgára, aki döbbenten álldogált előtte. Illedelmesen meghajolt, majd beengedve magát, EunSang elé lépett. Mindkét kezét a lány vállára simította, majd azzal a mozdulattal közelebb is húzta magához. A pohár éppen csak túlélte a két test találkozását, egyedül EunSang adott hangot fájdalmának, ahogy az üveg gyomrába préselődött.

- JungSoo? – köhögte.

- Oh, bocsánat! – Hirtelen elengedte EunSang vállát és hátrált egy lépést a lánytól. – Szia, EunSang-ah! – mosolygott szélesen.

- Korán jöttél – jegyezte meg kétkedőn.

- Inkább későn, nem? – sandított testvérére, ahogy beljebb ballagott a kicsiny lakásban. – Szép lakás – bólogatott elégedetten, ahogy körbeforgatta fejét a falak között.

- TaekWooné – simította tincseit füle mögé, miközben JungSoo mögött lépdelt. – De igen, nagyon takaros kis otthon.

- Hamarosan a tiéd is, nem? – fordult húgához, mikor megállt a kanapé előtt. – Leülhetek? – mutatott a díványra, mire EunSang csak egyet magabiztosan bólintott fivérére. – Köszönöm. TaekWoon? – érdeklődött a lány vőlegénye után, ahogy helyet foglalt a puha pamlagon.

- Dolgozik. Délután jön csak haza. Egy teát? – indult meg a konyha felé.

- Elfogadom, köszönöm.

- Máris készítem.

Alig pár perc leforgása alatt már EunSang is a heverőn kuporgott, kezében egy csésze forró teát szürcsölgetve. JungSoo két hörpintés után letette a meleg folyadékot, majd húgára emelte kérdő tekintetét. Nem szólt, csak némán nézte EunSang kissé görnyedt alakját.

- Félsz tőlem, EunSang-ah? – szólalt meg kisvártatva.

- Nem. Miért? Kellene? – kortyolt egyet.

- Nem gondolnám – mosolyogta, közben közelebb fészkelte magát EunSanghoz, s kivéve kezéből a porcelánt, ujjaira fogott. – Szeretnék beszélgetni veled.

- Velem? Miről? – pislogott nagyokat.

- EunSang. Épp most készülsz férjhez menni, nem? – EunSang nagyot nyelt az újabb kérdés hallatán. – Erről. A jövődről TaekWoonnal. Kettőtökről.

- Szeretnél lebeszélni az esküvőről? – tette fel félve kérdését.

- Szeretnéd, hogy lebeszéljelek róla? – felelt kérdéssel. – Mit szeretnél, EunSang-ah? – biccentette oldalra fejét.

- Miért kérdezed ezt, Oppa? – pillázott nagyokat bátyjára.

- Aish, Park EunSang – sóhajtott fel nevetve. – Ez nem egy vallatás, nem lesz büntetés a végén, ha valamit nem úgy válaszolsz. EunSang-ah, a húgom vagy és nekem a te boldogságodnál nincs fontosabb. Ezért szeretnék beszélgetni veled. – EunSang mély sóhajt engedett ki magából, ahogy JungSoo apró puszival illette homlokát monológjának végén. – Még mindig szeretnél TaekWoon felesége lenni?

- Így illő, nemde?

- EunSang, itt most nem az illemről van szó.

- Már mindent megszerveztünk, kiküldtük a meghívókat, most már nem lehet visszacsinálni – jegyezte meg némi csalódottsággal a hangjában.

- Szereted TaekWoont? – szorított ujjaira, mire EunSang felemelte a fejét és JungSoo-ra nézett. – Őszintén? Ahogy azt kell egy ilyen komoly elhatározáshoz? Teljes szívedből?

- JungSoo – sóhajtott fel könnyeit elfojtva.

- Ha tényleg azt mondod, hogy szereted TaekWoont, vele szeretnéd tovább az életet, akkor hagyom, hogy hozzá menj. De ha most nem tudod azt mondani, hogy őszintén, tiszta szívedből szereted ezt a férfit, akkor inkább hazaviszlek magamhoz. Nem számít, mi van megszervezve és nem számít egy meghívó sem. Csak te és a boldogságod, EunSang-ah.

EunSang meredten bámulta JungSoo kíváncsi lélektükreit, magában újra és újra végiggondolva a válaszokat bátyja kérdéseire. Vajon tényleg ezt szeretné? Kikötni TaekWoon mellett? Örökre? Annak ellenére, hogy mi történt velük? Annak ellenére, hogy mindketten másért rajonganak a szívük mélyén? Képes lenne elviselni, hogy veszni hagyta a boldogságát, mert valami egészen más volt a fontos?

* * *

TaekWoon mit sem sejtve lépett ki a zeneiskola kapuján, útjára indítva néhány diákját, mikor egy ismeretlen férfi megragadta bal felkarját, majd egy félhomályban úszó, kisutcába rángatta. TaekWoon először döbbenten haladt az idegen után, azt sem tudta hirtelen, mi történik vele. Fel sem eszmélve a váratlanból csapódott háta a rideg falhoz, majd szembe kerülve az elrablójával, értetlenül nézett rá. Épp szóra nyitotta volna a száját, amikor a férfi megszólalt.

- Nem kell megijedni, nem foglak bántani, TaekWoon-shi – húzta le fejéről a fekete kapucnit, hogy felfedje kilétét TaekWoon előtt.

- Te ki vagy? – pislogott nagyokat balgán meredve a tőle alacsonyabb férfire.

- Nem az a fontos, hogy én ki vagyok, hanem az, hogy mit tudok – felelte féloldalas mosollyal ajkain.

- Hah?

- Ne nézz már ilyen bambán, TaekWoon-shi – nevetett fel gúnyosan.

- Na, nekem erre nincs időm – morogta maga elé, majd ellökte magát a faltól és menekülőre fogta.

- Én a helyedben nem sietnék, TaekWoon-shi – kapta el a vállát, s azzal a lendülettel már rántotta is vissza korábbi pozíciójába.

- Mit képzelsz?! – emelte fel a hangját.

- Nem kell kiabálni, nem vagyok süket. – Két kezét füléhez kapva meresztette pupilláit TaekWoonra. – Ugyanezt pedig én is kérdezhetném tőled, TaekWoon-shi. Te mit képzelsz magadról?

- Hah?! – értetlenkedett.

- Elvégre te vagy az, aki feleségül készül venni egy gyönyörű nőt, miközben az esküvőszervezővel hetyeg titokban. Vagy nem jók az információim? – döntötte oldalra a fejét, hogy ezzel is vallomásra késztesse a vőlegényt.

- Nem értem, hogy miről beszélsz – tagadta a tagadhatatlant.

- Mindketten tudjuk, hogy igazam van, TaekWoon-shi, bár van valamit, amit én még mindig jobban tudok nálad – kacsintott rá.

- Miről beszélsz?

- A menyasszonyodról és az érzéseiről.

- Hah? EunSang? Mi van EunSanggal? – nyelte le a felgyülemlő gombócokat.

- Az, kedves TaekWoon-shi, hogy a menyasszonyod nem szeret téged.

- Nem lehet! Hazudsz! – kiáltott fel hezitálva.

- Igazán? Néztél már igazán mélyen a szemébe a menyasszonyodnak? Láttad benne a csillogást, vagy csak kételyt fedeztél fel benne? Kételkedik benned és saját magában is. Nem vetted észre? Ennyire nem figyelsz rá?

- Mit akarsz ezzel? – szorította össze fogait a kegyetlen tényeket hallva.

- Engedd el, hogy végre boldog lehessen – mélyítette el a szemkontaktust.

- Hogyan? – dülledt kétszeresére TaekWoon pupillája.

- Engedd el. Ne gondolkodj, csak egyszerűen engedd el.

Az ismeretlen ellépett TaekWoontól, majd kihúzva magát várta, hogy a férfi reagáljon a kérésére. Némán álltak egymással szemben, TaekWoon vívódott, olykor elkapta pillantását és a keresztutca irányába pillantott, majd megint az idegennel nézett farkasszemet.

- És mi lesz az esküvőnkkel? – szólalt meg TaekWoon kisvártatva.

- Azt nem mondtam, hogy le kell mondanotok – kuncogta halvány görbülettel szája sarkában.

- Akkor mégis mit akarsz? – Szembogarai szúrósan meredtek az ismeretlenre.

- Azt majd én tudom, hogy mit akarok.

- Akkor mit vársz tőlem? – tette fel másként az őt foglalkoztató kérdést.

- Azt, hogy ne légy ott az esküvőn. Nem kell a tökéletes vőlegény szerepében tündökölnöd, és igába hajtanod a fejed egy olyan nővel, akit nem szeretsz. Szerintem az esküvőszerveződ boldogan hozzád menne – Egy magabiztos kacsintással toldotta meg gúnyos javaslatát.

- És mégis ki várná EunSangot az oltárnál? – morogta az orra alatt. – Nem hagyom, hogy bárki is faképnél hagyja, mikor élete nagy napjára készül.

- Nem kell ettől félned. EunSang férjhez fog menni, csak nem hozzád. – S ezzel már hátrált is TaekWoontól, mire a vőlegény kapott a férfi után.

- Kihez?! – kérdezte. – Mégis ki lenne az?

- Akinek már gyerekkora óta a jegyese – vetette oda félvállról, majd eltűnt a kietlen kisutcában.