29. fejezet - Megbocsátás. Lehetséges?

EunSang némán nézte TaekWoon arcát, újra és újra elrévedt kissé duzzadt ajakpárján, a zilált tincseken és a félig kigombolt, fehér ingen. Utoljára az szúrt szemet a lánynak. Ahogy a matéria gombjait elvétették, mert valami vagy esetleg valaki megzavarta őket ténykedéseik közben. EunSang nagyot nyelt, majd elszakadva vőlegénye alkatától, tekintete HyoSungra tévedt.

TaekWoonhoz hasonlóan, az esküvőszervező ruhája is összegyűrődött néhol, hosszú fürtjei zabolátlanul hullottak szemébe és vállaira, sminkje szintén viseltesnek és elkenődöttnek látszott. EunSang nem volt az a fajta lány, akit a fejére ejtettek, senki nem tudta megvezetni vagy átverni őt. Olvasott mindenkiben, de kiváltképp vőlegényében és a csalárdságban. A lány újabb gombócot tuszkolt le, kérdőn vizslatta HyoSung mozdulatait, ahogy kissé reszkető kézzel emeli fel a poharat és kortyolgatja el apránként a benne lévő átlátszó folyadékot.

- Fáradt vagyok – motyogta kisvártatva EunSang, majd kibújt cipőjéből és a nappali felé vette az irányt.

- Jagiya? – szólt utána TaekWoon, de a lány nem reagált vőlegénye hangjára.

- Azt hiszem, hogy a legjobb lesz, ha hazamegyek – dünnyögte az orra alatt HyoSung, aztán gyors léptekkel visszasietett a konyhába, letette az idáig kezében szorongatott poharat, s felmarkolva lábbelijét és táskáját, elhagyta a jegyespár otthonát.

A férfi képtelen volt csak úgy, bármiféle magyarázat nélkül elengedni az esküvőszervezőt, így némiképp meggondolatlanul utána ment. Még éppen elkapta a lány bal felkarját, mielőtt HyoSung kilépett volna a kicsiny kapun, s azzal a lendülettel meg is fordította őt a tengelye körül. HyoSung döbbenten meredt TaekWoonra, aki viszont esdeklőn bámulta a lány arcát.

- Ne haragudj rám, HyoSung-ah! – bukott ki TaekWoonból, mire HyoSung félszegen elmosolyodott.

- Inkább nekem kellene bocsánatot kérnem tőled, TaekWoon – felelt elhalón. – Hiszen épp most tettem tönkre egy gyönyörű kapcsolatot. Szeretitek egymást EunSanggal, én pedig épp most rondítottam bele. Holnap. – HyoSung szemei könnyel teltek meg. – Holnap beszélek EunSanggal. Visszamondom az esküvőt és átadom az egész szervezést a kolléganőmnek. Természetesen nem kell egyetlen árva wont sem fizetnetek semmiért sem! Az a legkevesebb, hogy~ - TaekWoon a lány ajkaira csúsztatta mutató ujját, hogy elnémítsa.

- Cssh, HyoSung-ah, cssh – csitítgatta halkan. – Most ne beszélj. Ne gondolj semmire.

- TaekWoon-shi? – dünnyögte döbbenten. – Nem értem. Nem értem, miért mondasz ilyeneket.

- Nem kell aggódnod, semmi miatt. Főleg nem EunSang miatt.

- Hogyan?

HyoSung pupillája kistányérméretűre dülledt, ahogy tudatosultak benne TaekWoon szavai. Ám a kezdeti meglepettség még nagyobbá vált, ahogy megérezte reszkető ajkain TaekWoon kissé telt száját kalandozni. Bocsánatkérőn és szerelmesen simította össze száját az esküvőszervező ajkával, miközben mindkét karjával átfonta keskeny csípőjét és még közelebb húzta magához.

HyoSung hagyta magát elsodródni az érzéseivel, megkapaszkodott TaekWoon lüktető nyakában, s élvezettel viszonozta a férfi közeledését. Újra és újra visszacsókolt, gondolkodás vagy bármiféle megbánás nélkül. Mindketten átadták magukat a tiszta és mélyen őrzött érzelmeiknek. HyoSung tudta, életének legnagyobb hibáját követi el ezzel, azonban képtelen volt megálljt parancsolni magának. Kislánykora óta másra sem vágyott, csak TaekWoon mellett leélni az életét, s most ez végre megvalósulni látszott.

Csupán akkor szakadtak el egymástól, mikor már elfogyott a levegőjük, s egyetlen sóhajra elváltak ajkaik. TaekWoon mélybarna szempárja rálelt HyoSung csillogó tekintetére, bal szemének sarkában parányi könnycsepp bújt meg. A férfi óvatosan felemelte jobb kezét, majd hüvelykujjával gyengéden letörölte a kibuggyanni készülő sós nedvességet.

Még egyszer összeérintette ajkaikat, magához szorította HyoSung vékony alakját, majd kiterelve őt a járdára, visszament a házba. Kulcsra zárta az ajtót, aztán egy nagy levegőt véve, bátorságát összeszedve indult meg a háló irányába. EunSang a nappali ablaka előtt ácsorgott, ujjaival remegve markolta a függönyt, közben pedig folyton felgyülemlő könnyeit nyelte. TaekWoonra nézett, amikor meghallotta a vőlegénye motoszkálását. Elengedte a leplet, TaekWoon felé fordult és nehézkes léptekkel elindult hozzá.

Egyetlen karnyújtásnyira állt meg vőlegényétől, összefonta karjait a mellkasa előtt, s közben farkasszemet nézett a férfivel, aki újra és újra megpróbálta összeszedni gondolatait, s általa nem összetörni EunSang álmát és lelkét egyaránt.

* * *

SonHa álmatlanul forgolódta végig az éjszakát, hiába is küszködött, képtelen volt álomra hajtani a fejét, akármennyire is szerette volna nyugodtan tölteni az estét. Folyton KiBum bocsánatkérése járt a fejében, az az édes hanglejtés, amivel találgatta a lány baját, ahogyan beleszuszogott a kagylóba. SonHa gyomra minduntalan összeszűkült, szíve vadul kalapálni kezdett, majd' kettétörte bordáit, mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, vére száguldott ereiben. Ha egy Vámpír megneszelte volna a vörös folyadék áramlását, utolsó cseppig kioltotta volna a lány vérét, olyannyira lüktetett szíve.

Már hajnalodott, mire valamelyest elpilledt, de alig volt fél órája, hogy megszólaljon az ébresztő, munkára fogva a fiatal lányt. Nehézkesen, nyöszörögve dörzsölte meg szemeit, majd ült is fel az ágyon. Kimerülten, zilált tincsekkel és méretes karikákkal a szeme alatt. Gyomra még mindig pingponglabdányi volt, heves szívverése némiképp alább hagyott az órák elteltével. De amint eszébe jutott a találkozás KiBummal, újfent dübörögni kezdett a mellkasa.

A fejét rázva csúszott kijjebb az ágyán, majd lerugdalva magáról a takaróját, felmarkolt egy tiszta fehérneműt, pólót és nadrágot, aztán a fürdőbe baktatott, hogy életet leheljen elgémberedett tagjaiba. Közel húsz percig ácsorgott a forró víz alatt, már bátyjának is szemet szúrt a hosszas készülődés, így a fürdőszoba ajtajának félfájának támaszkodva várta, míg újra előkerül a lány.

- Jesszus?! – kiáltott fel SonHa ijedten, ahogy kilépett a gőzből. – Haehae? Mit keresel itt?

- Ideges vagy? – kérdezte magabiztosan.

- Nem! Miért? Kéne? Nem vagyok! Miért? Nem! – hebegte teljes zavarodottságban.

- Pont úgy nézel ki, mint aki nem ideges – gúnyolódott az idősebb testvér. – Szóval? Miért vagy ennyire feszült? Csak egy szimpla találka az egész, nem? – DongHae ajkára játékos mosoly rajzolódott ki kérdése végére.

- Muszáj ezt? – duzzogta, ahogy lejjebb húzta pólóját hasfalán, majd kissé nedves tincseibe fúrta hosszú ujjait és felrázta őket. – Nem lapozhatnánk végre?

SonHa megpróbálta leplezni a feszültséget, ami minden porcikáját átjárta, de DongHae előtt még ő sem tudott titkot tartani. Hiszen bátyja nyitott könyvként olvasott a lányban. Egészen kiskoruk óta nem tudott hazudni neki a húga, bármit is próbált füllenteni, azt DongHae egyetlen orrmozdulatból megneszelte.

SonHa hátat fordított a bátyjának és visszaindult hálójába, azonban a fiú sietve kapott a lány után és azzal a lendülettel már perdített is rajta. Szembe kerültek egymással, s immáron már farkasszemet néztek a testvérek. SonHa rémülten-dühösen, DongHae pedig megértőn-kíváncsian pislogott a másik félre. A testvérpár közül SonHa volt az, aki elsőként feladta a küzdelmet és lesütötte a szemeit. Zokniját és a padlószőnyeget felváltva méricskélte, bárhova nézett, csak DongHae tekintetével ne kelljen találkoznia.

- Bemegyek a kereskedésbe és onnan megyek majd át a kávézóba – szólalt meg kisvártatva SonHa, hangja az utolsó szavánál megremegett.

- Nagyon szeretlek, SonHa és szeretném, ha boldog lennél. – DongHae mindkét tenyerét a lány vállaira simította és testére szorított, SonHa felsóhajtott.

- Én is szeretlek téged, Haehae – pityeregte, amikor megérezte a puha mellkast állához érni.

DongHae még néhány percig magához szorította a húgát, majd megpuszilgatta és megtörölgette az arcát, elengedte a lány testét és végignézte, ahogy eltűnik szobájának ajtaja mögött. Nem sokkal később DongHae is visszavonulót fújt, az ágy melletti fotelig ballagott, aztán megroppanva a bútorba zuhant. Ujjait tincsei közé vezette és rámarkolt a sötét fürtökre. Alig egyetlen szívdobbanással később vállai visszafogottan remegni kezdtek, s a falakról visszaverődtek kétségbe esett zokogásának hangjai.

SonHa, ahogy azt bátyjának mondta, délután átment a kávézóba, bár mielőtt még átlépte volna a küszöböt, megtorpant. Maga sem tudta mire vagy miért, de várt. Egyhelyben ácsingózva bámulta az üveget, majd ahogy orrát megcsapta egy fűszeres illat, nagyot nyelt. Egész testében remegni kezdett, majdnem a térdei is megcsuklottak, ahogy megemelte lábát és feljebb lépett a fokokon.

- Örülök, hogy el tudtál jönni, SonHa – hajolt meg előtte illedelmesen a még pincéregyenruhát viselő KiBum. – Köszönöm, hogy elfogadtad az ajánlatomat!

- Annyira erősködtél miatta – mormogta az orra alatt, de látva KiBum kérlelő pillantását, erőt vett magán, s kedvességet igyekezett mutatni. – Bocsánat. Csak. Hm. Van valahol egy szabad asztal? – húzta feljebb a táskát a vállán, mire KiBum elégedetten felszusszantott, aztán mutatva az irányt, kinyújtotta a karját és az asztalhoz kísérte a megszeppent vendéget.

* * *

(Három héttel később)

Halk orgonaszó csendült fel a falakon belül. A halványrózsaszín, cirmoslila és hófehér orchideák illata körüllengte a kicsiny termet. Csendes pusmogások és sutyorgások hangjait hozta magával a lágy szellő, ahogy belopódzott az ajtórések között. A parányi vendégsereg izgatottan várta, hogy végre kezdetét vegye a szertartás.

A koszorúslányok tündököltek ruháikban, kezükben szorongatva egy-egy kisebb méretű virágcsokrot. Mögöttük felsorakoztak kísérőik, akiken fikarcnyit sem látszott az idegesség. Egyedül a vőlegény harapdálta alsó ajkát, egyszer a meghívottakon nézett végig, egyszer pedig az ajtót fürkészte, ahonnan a menyasszonyt várta megérkezni.

Készülődések hangjai szöktek át azon a bizonyos térelválasztó alatt is, ahol az ara bújt meg, fel-alá járkálva a néhány négyzetméteren belül. Megállt a tükör előtt, végigmérte pompás ruháját, igazított picit a fátylán is, ahogyan a sminkjét is többször ellenőrizte. Végül tipródását egy magabiztos ajtókopogtatás szakította félbe.

- Igen – vett félfordulatot.

- Kész vagy, EunSang-ah? – lépett be a terembe JungSoo.

- Azt hiszem – motyogta bizonytalanul.

- A vőlegény már nagyon ideges – sétált közelebb a fehér ruhában álldogáló lányhoz. – Te pedig álomszép vagy ebben a ruhában. – Újra és újra végigvezette büszke szempárját EunSang alakján, annyiszor meg is csodálva őt.

- Gondolod, hogy TaekWoonnak is tetszeni fogok? – EunSang hangja még mindig határozatlanságáról árulkodott, amit rögvest észrevett JungSoo is.

- Miért kérdezel ilyet? Talán nem vagy biztos benne, hogy hozzá akarsz menni?

- Már késő lenne lefújni, nem igaz? – Kényszeredett mosollyal nézett fel bátyjára, akinek vonásai aggodalomról tanúskodtak.

- Amikor három héttel ezelőtt megkérdeztelek erről az esküvőről, azt mondtad, hogy TaekWoont választottad férjedül. Olyan magabiztosan állítottad, mint ahogy most itt vagy előttem ebben a meseszép ruhában. Mi történt az elmúlt három hétben, EunSang-ah? Összevesztetek? Mégsem akarjátok az esküvőt? Meggondoltad magad talán? Vagy TaekWoon? – záporoztak JungSoo kérdései, ám feleletet egyikre sem kapott.

- JungSoo – sóhajtott fel a férfi nevével.

- Mi legyen, EunSang? Elkísérjelek a vőlegényig, vagy inkább küldjem el a násznépet és menjünk haza?

EunSang összerezzent a válaszutakat hallva. Kis ideig vívódott magában, majd az ujján pihenő, kék ékkővel díszített eljegyzési gyűrűre pillantott. Remegve emelte fel a kezét, ujjaival megtapogatta a nyakában lógó karikát és egy mélyről jövő lélegzetet engedett ki magából. Még egyszer utoljára a tükörbe nézett, aztán megint JungSoo-ra vezette szempárját.

JungSoo magához ölelte EunSangot, arca elé hajtotta az átlátszó leplet, majd a karját ajánlotta fel. EunSang magabiztosan fonta át JungSoo felkarját, feljebb húzta szoknyáját és elindultak kifelé a nagyterem irányába. Az orgonaszó elhalkult, s helyette a jól ismert Nászinduló akkordjai csendültek fel.

EunSang erősebben fogott JungSoo karjára, ahogy meghallotta a dallamot, lehajtotta fejét, s olykor kivillanó cipőjének orrát vizslatta inkább. Győzködve magát, hogy az elesés elkerülése érdekében lépdel így, nem pedig azért, hogy ne kelljen az előtte álló úthoz választott társára figyelnie.

Ahogy közeledett az oltárhoz, egy feltűnően ismerős aroma csapta meg az orrát minduntalan, ám próbálta elhessegetni furcsa gondolatait, mielőtt még megzavarnák útja során. De az ismerős illatfelhő csak egyre erősödött, s EunSang teste megtelt a mámorító parfümmel.

JungSoo megállt a vőlegény elé érve, lassan szembe fordította magával EunSangot, majd arcához hajolva, a lány fülébe suttogta szavait.

- Légy boldog, EunSang-ah! – Ezzel parányi csókot lehelt húga homlokára, aztán tenyerét tartva a vőlegénynek, várta, hogy annak kézfeje belesimuljon markába, s átadja neki EunSang kezét.

- Köszönöm – pihegte elhalón EunSang, s lassan felemelte szemhéjait, amikor JungSoo hátrébb lépett kettejüktől és elé állt az élete párjául választott férfi.

EunSang ajkaira könnyű és felhőtlen mosoly költözött, aztán pislogva néhány aprót, rádöbbent, nem tudatalattija űz vele tréfát...