Epilógus

- Légy boldog, EunSang-ah! – JungSoo ezzel parányi csókot lehelt húga homlokára, aztán tenyerét tartva a vőlegénynek, várta, hogy annak kézfeje belesimuljon markába, s átadja neki EunSang kezét.

- Köszönöm – pihegte elhalón EunSang, s lassan felemelte szemhéjait, amikor JungSoo hátrébb lépett kettejüktől és elé állt az élete párjául választott férfi.

EunSang ajkaira könnyű és felhőtlen mosoly költözött, aztán pislogva néhány apróbbat, rádöbbent, nem tudatalattija űz vele gonosz tréfát. Valóban annak az ismerős illatfellegnek a tulajdonosa állt EunSanggal szemben, hófehér öltönyben és reményteljesen mosolyogva a menyasszonyra.

EunSang lopva keresni kezdte tekintetével TaekWoont, aki megbújva az egyik oszlop mögül figyelte az oltárnál zajló eseményeket. Ahogy tekinteteik találkoztak, TaekWoon hálával telve bólintott EunSangnak, majd ösztönözte a lányt, hogy ne hátráljon meg a váratlan miatt. EunSang újfent a mellette álló férfira emelte csillogó lélektükreit.

- Yagsog? – bukott ki belőle alig hallhatóan.

- Gyönyörű vagy, Haschoko – suttogta, miközben közelebb lépett hozzá JongHyun, majd elengedve EunSang kezét, a pap felé fordultak mindketten.

- Mi történik most? – sutyorogta még mindig csodálkozón.

- A feleségem leszel, Haschoko, ahogy régen azt megfogadtuk – hajolt közelebb a lányhoz, ám egy visszafogott torokköszörülés véget vetett a társalgásnak.

EunSang egy másodpercre JungSoo-ra nézett, majd a háta mögött felsorakozó koszorús lányain sietve vezette végig pillantását. S végül rádöbbenve, hogy tényleg nem álmodik, teljes figyelmet szentelt a pap intelmeinek. Boldogan mosolyogva hallgatta a szertartást, s a legfontosabb kérdéshez érve újfent szembe fordultak. JongHyun csodálattal telve nézett EunSangra, felemás lélektükreinek ragyogását még a csillagok is megirigyelték volna. Ahogy a két gyűrű felkerült a megfelelő helyre, leküzdött a távolságot egymás között.

Szerelemmel telve, örök hűséget fogadva csókolták meg egymást, kis híján belefeledkezve az érzéseikbe. Még egy édes csókot lehelt EunSang ajkaira, majd egyetlen lépést hátrált újdonsült feleségétől. A megannyi gratuláció fogadása után EunSang barátnőihez ballagott, majd egy-egy hosszú ölelés után könnyes szemekkel nézett rájuk.

- Sok boldogságot, Unnie! – könnyeivel küzdve gratulált még egyszer SooJin, majd TaeMinre vetett egy gyors pillantást.

- Köszönöm – bólintott. – Sajnálom, hogy DongHae nem tudott itt lenni.

- Én is – biccentett kicsiket SonHa, majd a nyakában lógó lánchoz nyúlt. – De lélekben velünk volt. És velünk is lesz mindig.

- Igen – fogott a legfiatalabb lány kezére EunSang.

- Nem szeretném elrabolni a menyasszonyt, de ideje lenne indulnunk – karolta át EunSang vékony derekát két hosszú kar.

- Máris elrabolod tőlünk, JongHyun-shi? – kérdezte vigyorogva SooJin.

- Már rég meg kellett volna tennem – felelt féloldalas mosollyal az ajkain.

- Egy pillanatra még válthatnék pár szót EunSanggal? – érkezett a kérdés az ölelkezők háta mögül.

- TaekWoon? – pislogott meglepetten EunSang, közben lehámozta magáról JongHyun ölelő tagjait. – Persze. Beszélünk.

- Köszönöm. – EunSang kérdezés nélkül követte TaekWoont egy eldugottabb szeglet felé, majd megállva TaekWoon rögvest belekezdett monológjába. – Sajnálom, hogy így alakult, EunSang, de képtelen lettem volna megtenni.

- Én csak nem értem ezt az egészet TaekWoon. A múlt éjjel azt mondtad, hogy külön kell töltenünk az éjszakát, mert ez így való helyén, majd az oltárhoz lépve azt látom, hogy nem te állsz előttem. TaekWoon? Ezt nem értem. Meggondoltad magad? – pillázott nagyokat.

- Nem tegnap éjjel döntöttem így, Jagi, ezt tudnod kell. Már néhány hete megfordult a fejemben és nem akartam, hogy egy másodpercig is boldogtalan legyél mellettem.

- Miért mondod ezt, TaekWoon?

- Mert nem akartam, hogy egymást becsapva éljünk a másik mellett, miközben elszalad mellettünk a boldogságunk. Jagi, tudom, hogy szeretsz, valamilyen módon, talán barátként, vagy másként, de úgy nem, hogy az elég legyen egy házassághoz.

- TaekWoon?

- Ez így van jól, EunSang – simogatta meg lágy mozdulatokkal EunSang arcát.

- És mi lesz veled, TaekWoon? – kérdezte, ahogy a férfi keze combja mellett landolt. – Te boldog leszel?

- Már most is az vagyok.

- Igazán? Talán van is valaki, aki elrabolta a szíved? – mosolyogta kérdését.

- Ami azt illeti, van – felelt pironkodva. – Te is ismered. HyoSung – folytatta EunSang kérdő szempárját látva. – HyoSung és én. Nos. Azt hiszem, hogy szeretjük egymást.

- Akkor legyetek nagyon boldogok! – Még egyetlen gyors csókot nyomott TaekWoon kissé telt ajkaira, majd feljebb húzva szoknyáját, visszasietett JongHyunhoz.

JongHyun átkarolva EunSang derekát, sétált a kijárat felé, kezében szorongatva a menyasszonyi csokrot. Mielőtt még elhagyták volna a színpompás épületet, megálltak. Körbe fonta őket a délutáni napsütés, melynek köszönhetően gyémántként ragyogtak. EunSang kivette JongHyun kezéből a bokrétát, majd a felsorakozó vendégek felé fordult. Elmosolyodott, miközben lassan az égbe emelte a virágot... egyetlen biztos lendítés, s már a csokor valaki más kezében pompázott, EunSang pedig eltűnt JongHyunnal a vakító napfényben úszva...

30. fejezet - Mostantól minden megváltozik...

~ Flashback ~

SonHa meredten bámulta az üvegfalat, könnyei újra és újra végigfolytak arcán, s útjukat két cipőjének orrán zárták be. Csupán elfojtott zokogásának hangjai verődtek vissza a fehér falakról, s fájdalmából egy pillanatra akkor zökkent ki, mikor két, melegséget árasztó markos tenyér vállaira simult. SonHa felnyüszített, majd mindkét kezét arcához emelte, s tenyereibe engedte keserűségének jeleit.

EunHyuk némán állt a lány mögött, próbált megfelelő támasz lenni számára ebben a lélekszaggató időben, de úgy érezte, saját magának is ugyanarra lenne szüksége. Közelebb lépett SonHához, dübörgő mellkasa a lány hátának feszült, szívverését érezte saját bordái között lüktetni. EunHyuk képtelen volt tovább magában tartani, az ő szeméből is potyogni kezdett a sós nedvesség.

- Sajnálom – suttogta elfojtott hangon SonHa fülébe.

- Miért, Hyukie? – pityeregte, ahogy nehézkesen összeszedte erejét a beszédre. – Miért pont neki? És miért épp most? Miért nem szólt?! – zokogott fel kínkeservesen.

- El akarta mondani neked, SonHa, hidd el – szorított erősebben felsőtestére.

- De mégis mikor? Mikor?! – sírta.

- Egyfolytában. Minden nap arra készült, hogy beszéljen veled, de amikor látta, milyen boldog vagy, nem akarta elvenni az örömödet.

- Hyukie! – fordult meg EunHyuk karjai alatt.

- Cssh, SonHa. Itt vagyok. Minden rendben lesz – karolta át szorosan, ahogy a lány arca mellkasán landolt. – Itt leszek neked mindig, SonHa.

- Nem akarom elveszíteni a bátyámat, Hyukie! – temette arcát EunHyuk pólójába.

- Tudom – puszilta meg zilált tincseit.

- Elnézést kérek – lépett mögéjük a kórteremből kilépő ügyeletes nővér, kezében szorongatva egy kórlapot.

- Igen? – pillantott rá EunHyuk, SonHa képtelen volt kibújni az őt nyugtató karok alól.

- Felébredt, de nagyon gyenge – felelte csalódottan. – Most bemehetnek hozzá egy kicsit, de kérem, hogy ne fárasszák le a beteget.

- Köszönjük, nővér – biccentett egyet hálásan. – Gyere, SonHa, bemegyünk.

- Ühüm – dünnyögte még mindig EunHyuk testébe bújva.

EunHyuk lazított az ölelésén, majd vigyázva beterelgette SonHát bátyja kórtermébe és egészen az ágyig kísérte. SonHa rongybabaként zuhant le az ágy melletti székre, könnyes szemei egyszer a monitort fürkészték, egyszer a csöveket mérte fel, egyszer pedig a matracon heverő bátyjának testén vezette végig tekintetét. SonHa könnyei nem akartak csillapodni, hiába is szerette volna a lány.

Remegve emelte fel a kezét, majd fogott is DongHae csuklójára, vigyázva a kanülre, mely bőréből állt ki. SonHa újra és újra nagyot nyelt. Fájdalma lassanként kezdte felemészteni a fiatalabb testvért. Könnyeit nyelte minduntalan, megannyiszor feltéve magában ugyanazt a kérdést. EunHyuk megállt SonHa mögött, puha tenyereit a lány vállaira simította, gyengédséggel telve megszorította.

- Szia, Haehae – pityeregte elcsukló hangon.

- Ühm – DongHae csak nyöszörgött, majd nehézkesen megnyalta kiszáradt ajkait és erőt préselve szemhéjaiba, kinyitotta szemeit és húgára nézett. – Sonny? – kérdezte rekedtes hangon.

- Szia, Haehae – nyüszítette még mindig könnyeivel küzdve. – Jó látni – erőltetett egy fáradt mosolyt ajkaira, de legbelül összetört.

- Téged. Is – pihegte elhalón. – Saj. Sajnál. Sajnálom.

- Cssh. Ne szabadkozz – suttogta, ahogy sikerült összeszednie magát.

- Vigy. Vigyázz. Vigyázz. Uhm. Magad. Magad. Ra – sóhajtotta küzdelmei közepette.

- DongHae – sírta el magát SonHa, ahogy nézte bátyja kínnal teli arcvonásait.

- Majd én vigyázok a húgodra – szólalt meg EunHyuk is, kisírt szemei ráleltek DongHae lélektükreire, melyből örökre elveszett a boldog csillogás. – Megígérem.

- Szeret. Szeret. Lek – motyogta erő híján, miközben még egy utolsót sóhajtott.

DongHae húga kezére szorított, majd ahogy szemhéjai ismét elnehezültek, lazított ujjainak szorításán, s a szobát betöltő ütemes sípszó egyetlen hosszú hanggá érett. A falakról már csak  SonHa és EunHyuk zokogásának hangjai verődtek vissza.

* * *

Amikor EunSang ajtót nyitott a második csengőszóra, a kezében szorongatott pohár kis híján szilánkokra törve zuhant a földre, mikor meglátta a küszöbön ácsorgó bátyját. Pusztán lélekjelenlétének köszönhetően nem tört össze az üveg, mert az utolsó utáni pillanatban sikerült ujjaival megmarkolnia, s így megakadályozta azt.

JungSoo némiképp mosolyogva, ám mégis aggodalommal telve nézett húgára, aki döbbenten álldogált előtte. Illedelmesen meghajolt, majd beengedve magát, EunSang elé lépett. Mindkét kezét a lány vállára simította, majd azzal a mozdulattal közelebb is húzta magához. A pohár éppen csak túlélte a két test találkozását, egyedül EunSang adott hangot fájdalmának, ahogy az üveg gyomrába préselődött.

- JungSoo? – köhögte.

- Oh, bocsánat! – Hirtelen elengedte EunSang vállát és hátrált egy lépést a lánytól. – Szia, EunSang-ah! – mosolygott szélesen.

- Korán jöttél – jegyezte meg kétkedőn.

- Inkább későn, nem? – sandított testvérére, ahogy beljebb ballagott a kicsiny lakásban. – Szép lakás – bólogatott elégedetten, ahogy körbeforgatta fejét a falak között.

- TaekWooné – simította tincseit füle mögé, miközben JungSoo mögött lépdelt. – De igen, nagyon takaros kis otthon.

- Hamarosan a tiéd is, nem? – fordult húgához, mikor megállt a kanapé előtt. – Leülhetek? – mutatott a díványra, mire EunSang csak egyet magabiztosan bólintott fivérére. – Köszönöm. TaekWoon? – érdeklődött a lány vőlegénye után, ahogy helyet foglalt a puha pamlagon.

- Dolgozik. Délután jön csak haza. Egy teát? – indult meg a konyha felé.

- Elfogadom, köszönöm.

- Máris készítem.

Alig pár perc leforgása alatt már EunSang is a heverőn kuporgott, kezében egy csésze forró teát szürcsölgetve. JungSoo két hörpintés után letette a meleg folyadékot, majd húgára emelte kérdő tekintetét. Nem szólt, csak némán nézte EunSang kissé görnyedt alakját.

- Félsz tőlem, EunSang-ah? – szólalt meg kisvártatva.

- Nem. Miért? Kellene? – kortyolt egyet.

- Nem gondolnám – mosolyogta, közben közelebb fészkelte magát EunSanghoz, s kivéve kezéből a porcelánt, ujjaira fogott. – Szeretnék beszélgetni veled.

- Velem? Miről? – pislogott nagyokat.

- EunSang. Épp most készülsz férjhez menni, nem? – EunSang nagyot nyelt az újabb kérdés hallatán. – Erről. A jövődről TaekWoonnal. Kettőtökről.

- Szeretnél lebeszélni az esküvőről? – tette fel félve kérdését.

- Szeretnéd, hogy lebeszéljelek róla? – felelt kérdéssel. – Mit szeretnél, EunSang-ah? – biccentette oldalra fejét.

- Miért kérdezed ezt, Oppa? – pillázott nagyokat bátyjára.

- Aish, Park EunSang – sóhajtott fel nevetve. – Ez nem egy vallatás, nem lesz büntetés a végén, ha valamit nem úgy válaszolsz. EunSang-ah, a húgom vagy és nekem a te boldogságodnál nincs fontosabb. Ezért szeretnék beszélgetni veled. – EunSang mély sóhajt engedett ki magából, ahogy JungSoo apró puszival illette homlokát monológjának végén. – Még mindig szeretnél TaekWoon felesége lenni?

- Így illő, nemde?

- EunSang, itt most nem az illemről van szó.

- Már mindent megszerveztünk, kiküldtük a meghívókat, most már nem lehet visszacsinálni – jegyezte meg némi csalódottsággal a hangjában.

- Szereted TaekWoont? – szorított ujjaira, mire EunSang felemelte a fejét és JungSoo-ra nézett. – Őszintén? Ahogy azt kell egy ilyen komoly elhatározáshoz? Teljes szívedből?

- JungSoo – sóhajtott fel könnyeit elfojtva.

- Ha tényleg azt mondod, hogy szereted TaekWoont, vele szeretnéd tovább az életet, akkor hagyom, hogy hozzá menj. De ha most nem tudod azt mondani, hogy őszintén, tiszta szívedből szereted ezt a férfit, akkor inkább hazaviszlek magamhoz. Nem számít, mi van megszervezve és nem számít egy meghívó sem. Csak te és a boldogságod, EunSang-ah.

EunSang meredten bámulta JungSoo kíváncsi lélektükreit, magában újra és újra végiggondolva a válaszokat bátyja kérdéseire. Vajon tényleg ezt szeretné? Kikötni TaekWoon mellett? Örökre? Annak ellenére, hogy mi történt velük? Annak ellenére, hogy mindketten másért rajonganak a szívük mélyén? Képes lenne elviselni, hogy veszni hagyta a boldogságát, mert valami egészen más volt a fontos?

* * *

TaekWoon mit sem sejtve lépett ki a zeneiskola kapuján, útjára indítva néhány diákját, mikor egy ismeretlen férfi megragadta bal felkarját, majd egy félhomályban úszó, kisutcába rángatta. TaekWoon először döbbenten haladt az idegen után, azt sem tudta hirtelen, mi történik vele. Fel sem eszmélve a váratlanból csapódott háta a rideg falhoz, majd szembe kerülve az elrablójával, értetlenül nézett rá. Épp szóra nyitotta volna a száját, amikor a férfi megszólalt.

- Nem kell megijedni, nem foglak bántani, TaekWoon-shi – húzta le fejéről a fekete kapucnit, hogy felfedje kilétét TaekWoon előtt.

- Te ki vagy? – pislogott nagyokat balgán meredve a tőle alacsonyabb férfire.

- Nem az a fontos, hogy én ki vagyok, hanem az, hogy mit tudok – felelte féloldalas mosollyal ajkain.

- Hah?

- Ne nézz már ilyen bambán, TaekWoon-shi – nevetett fel gúnyosan.

- Na, nekem erre nincs időm – morogta maga elé, majd ellökte magát a faltól és menekülőre fogta.

- Én a helyedben nem sietnék, TaekWoon-shi – kapta el a vállát, s azzal a lendülettel már rántotta is vissza korábbi pozíciójába.

- Mit képzelsz?! – emelte fel a hangját.

- Nem kell kiabálni, nem vagyok süket. – Két kezét füléhez kapva meresztette pupilláit TaekWoonra. – Ugyanezt pedig én is kérdezhetném tőled, TaekWoon-shi. Te mit képzelsz magadról?

- Hah?! – értetlenkedett.

- Elvégre te vagy az, aki feleségül készül venni egy gyönyörű nőt, miközben az esküvőszervezővel hetyeg titokban. Vagy nem jók az információim? – döntötte oldalra a fejét, hogy ezzel is vallomásra késztesse a vőlegényt.

- Nem értem, hogy miről beszélsz – tagadta a tagadhatatlant.

- Mindketten tudjuk, hogy igazam van, TaekWoon-shi, bár van valamit, amit én még mindig jobban tudok nálad – kacsintott rá.

- Miről beszélsz?

- A menyasszonyodról és az érzéseiről.

- Hah? EunSang? Mi van EunSanggal? – nyelte le a felgyülemlő gombócokat.

- Az, kedves TaekWoon-shi, hogy a menyasszonyod nem szeret téged.

- Nem lehet! Hazudsz! – kiáltott fel hezitálva.

- Igazán? Néztél már igazán mélyen a szemébe a menyasszonyodnak? Láttad benne a csillogást, vagy csak kételyt fedeztél fel benne? Kételkedik benned és saját magában is. Nem vetted észre? Ennyire nem figyelsz rá?

- Mit akarsz ezzel? – szorította össze fogait a kegyetlen tényeket hallva.

- Engedd el, hogy végre boldog lehessen – mélyítette el a szemkontaktust.

- Hogyan? – dülledt kétszeresére TaekWoon pupillája.

- Engedd el. Ne gondolkodj, csak egyszerűen engedd el.

Az ismeretlen ellépett TaekWoontól, majd kihúzva magát várta, hogy a férfi reagáljon a kérésére. Némán álltak egymással szemben, TaekWoon vívódott, olykor elkapta pillantását és a keresztutca irányába pillantott, majd megint az idegennel nézett farkasszemet.

- És mi lesz az esküvőnkkel? – szólalt meg TaekWoon kisvártatva.

- Azt nem mondtam, hogy le kell mondanotok – kuncogta halvány görbülettel szája sarkában.

- Akkor mégis mit akarsz? – Szembogarai szúrósan meredtek az ismeretlenre.

- Azt majd én tudom, hogy mit akarok.

- Akkor mit vársz tőlem? – tette fel másként az őt foglalkoztató kérdést.

- Azt, hogy ne légy ott az esküvőn. Nem kell a tökéletes vőlegény szerepében tündökölnöd, és igába hajtanod a fejed egy olyan nővel, akit nem szeretsz. Szerintem az esküvőszerveződ boldogan hozzád menne – Egy magabiztos kacsintással toldotta meg gúnyos javaslatát.

- És mégis ki várná EunSangot az oltárnál? – morogta az orra alatt. – Nem hagyom, hogy bárki is faképnél hagyja, mikor élete nagy napjára készül.

- Nem kell ettől félned. EunSang férjhez fog menni, csak nem hozzád. – S ezzel már hátrált is TaekWoontól, mire a vőlegény kapott a férfi után.

- Kihez?! – kérdezte. – Mégis ki lenne az?

- Akinek már gyerekkora óta a jegyese – vetette oda félvállról, majd eltűnt a kietlen kisutcában.

29. fejezet - Megbocsátás. Lehetséges?

EunSang némán nézte TaekWoon arcát, újra és újra elrévedt kissé duzzadt ajakpárján, a zilált tincseken és a félig kigombolt, fehér ingen. Utoljára az szúrt szemet a lánynak. Ahogy a matéria gombjait elvétették, mert valami vagy esetleg valaki megzavarta őket ténykedéseik közben. EunSang nagyot nyelt, majd elszakadva vőlegénye alkatától, tekintete HyoSungra tévedt.

TaekWoonhoz hasonlóan, az esküvőszervező ruhája is összegyűrődött néhol, hosszú fürtjei zabolátlanul hullottak szemébe és vállaira, sminkje szintén viseltesnek és elkenődöttnek látszott. EunSang nem volt az a fajta lány, akit a fejére ejtettek, senki nem tudta megvezetni vagy átverni őt. Olvasott mindenkiben, de kiváltképp vőlegényében és a csalárdságban. A lány újabb gombócot tuszkolt le, kérdőn vizslatta HyoSung mozdulatait, ahogy kissé reszkető kézzel emeli fel a poharat és kortyolgatja el apránként a benne lévő átlátszó folyadékot.

- Fáradt vagyok – motyogta kisvártatva EunSang, majd kibújt cipőjéből és a nappali felé vette az irányt.

- Jagiya? – szólt utána TaekWoon, de a lány nem reagált vőlegénye hangjára.

- Azt hiszem, hogy a legjobb lesz, ha hazamegyek – dünnyögte az orra alatt HyoSung, aztán gyors léptekkel visszasietett a konyhába, letette az idáig kezében szorongatott poharat, s felmarkolva lábbelijét és táskáját, elhagyta a jegyespár otthonát.

A férfi képtelen volt csak úgy, bármiféle magyarázat nélkül elengedni az esküvőszervezőt, így némiképp meggondolatlanul utána ment. Még éppen elkapta a lány bal felkarját, mielőtt HyoSung kilépett volna a kicsiny kapun, s azzal a lendülettel meg is fordította őt a tengelye körül. HyoSung döbbenten meredt TaekWoonra, aki viszont esdeklőn bámulta a lány arcát.

- Ne haragudj rám, HyoSung-ah! – bukott ki TaekWoonból, mire HyoSung félszegen elmosolyodott.

- Inkább nekem kellene bocsánatot kérnem tőled, TaekWoon – felelt elhalón. – Hiszen épp most tettem tönkre egy gyönyörű kapcsolatot. Szeretitek egymást EunSanggal, én pedig épp most rondítottam bele. Holnap. – HyoSung szemei könnyel teltek meg. – Holnap beszélek EunSanggal. Visszamondom az esküvőt és átadom az egész szervezést a kolléganőmnek. Természetesen nem kell egyetlen árva wont sem fizetnetek semmiért sem! Az a legkevesebb, hogy~ - TaekWoon a lány ajkaira csúsztatta mutató ujját, hogy elnémítsa.

- Cssh, HyoSung-ah, cssh – csitítgatta halkan. – Most ne beszélj. Ne gondolj semmire.

- TaekWoon-shi? – dünnyögte döbbenten. – Nem értem. Nem értem, miért mondasz ilyeneket.

- Nem kell aggódnod, semmi miatt. Főleg nem EunSang miatt.

- Hogyan?

HyoSung pupillája kistányérméretűre dülledt, ahogy tudatosultak benne TaekWoon szavai. Ám a kezdeti meglepettség még nagyobbá vált, ahogy megérezte reszkető ajkain TaekWoon kissé telt száját kalandozni. Bocsánatkérőn és szerelmesen simította össze száját az esküvőszervező ajkával, miközben mindkét karjával átfonta keskeny csípőjét és még közelebb húzta magához.

HyoSung hagyta magát elsodródni az érzéseivel, megkapaszkodott TaekWoon lüktető nyakában, s élvezettel viszonozta a férfi közeledését. Újra és újra visszacsókolt, gondolkodás vagy bármiféle megbánás nélkül. Mindketten átadták magukat a tiszta és mélyen őrzött érzelmeiknek. HyoSung tudta, életének legnagyobb hibáját követi el ezzel, azonban képtelen volt megálljt parancsolni magának. Kislánykora óta másra sem vágyott, csak TaekWoon mellett leélni az életét, s most ez végre megvalósulni látszott.

Csupán akkor szakadtak el egymástól, mikor már elfogyott a levegőjük, s egyetlen sóhajra elváltak ajkaik. TaekWoon mélybarna szempárja rálelt HyoSung csillogó tekintetére, bal szemének sarkában parányi könnycsepp bújt meg. A férfi óvatosan felemelte jobb kezét, majd hüvelykujjával gyengéden letörölte a kibuggyanni készülő sós nedvességet.

Még egyszer összeérintette ajkaikat, magához szorította HyoSung vékony alakját, majd kiterelve őt a járdára, visszament a házba. Kulcsra zárta az ajtót, aztán egy nagy levegőt véve, bátorságát összeszedve indult meg a háló irányába. EunSang a nappali ablaka előtt ácsorgott, ujjaival remegve markolta a függönyt, közben pedig folyton felgyülemlő könnyeit nyelte. TaekWoonra nézett, amikor meghallotta a vőlegénye motoszkálását. Elengedte a leplet, TaekWoon felé fordult és nehézkes léptekkel elindult hozzá.

Egyetlen karnyújtásnyira állt meg vőlegényétől, összefonta karjait a mellkasa előtt, s közben farkasszemet nézett a férfivel, aki újra és újra megpróbálta összeszedni gondolatait, s általa nem összetörni EunSang álmát és lelkét egyaránt.

* * *

SonHa álmatlanul forgolódta végig az éjszakát, hiába is küszködött, képtelen volt álomra hajtani a fejét, akármennyire is szerette volna nyugodtan tölteni az estét. Folyton KiBum bocsánatkérése járt a fejében, az az édes hanglejtés, amivel találgatta a lány baját, ahogyan beleszuszogott a kagylóba. SonHa gyomra minduntalan összeszűkült, szíve vadul kalapálni kezdett, majd' kettétörte bordáit, mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, vére száguldott ereiben. Ha egy Vámpír megneszelte volna a vörös folyadék áramlását, utolsó cseppig kioltotta volna a lány vérét, olyannyira lüktetett szíve.

Már hajnalodott, mire valamelyest elpilledt, de alig volt fél órája, hogy megszólaljon az ébresztő, munkára fogva a fiatal lányt. Nehézkesen, nyöszörögve dörzsölte meg szemeit, majd ült is fel az ágyon. Kimerülten, zilált tincsekkel és méretes karikákkal a szeme alatt. Gyomra még mindig pingponglabdányi volt, heves szívverése némiképp alább hagyott az órák elteltével. De amint eszébe jutott a találkozás KiBummal, újfent dübörögni kezdett a mellkasa.

A fejét rázva csúszott kijjebb az ágyán, majd lerugdalva magáról a takaróját, felmarkolt egy tiszta fehérneműt, pólót és nadrágot, aztán a fürdőbe baktatott, hogy életet leheljen elgémberedett tagjaiba. Közel húsz percig ácsorgott a forró víz alatt, már bátyjának is szemet szúrt a hosszas készülődés, így a fürdőszoba ajtajának félfájának támaszkodva várta, míg újra előkerül a lány.

- Jesszus?! – kiáltott fel SonHa ijedten, ahogy kilépett a gőzből. – Haehae? Mit keresel itt?

- Ideges vagy? – kérdezte magabiztosan.

- Nem! Miért? Kéne? Nem vagyok! Miért? Nem! – hebegte teljes zavarodottságban.

- Pont úgy nézel ki, mint aki nem ideges – gúnyolódott az idősebb testvér. – Szóval? Miért vagy ennyire feszült? Csak egy szimpla találka az egész, nem? – DongHae ajkára játékos mosoly rajzolódott ki kérdése végére.

- Muszáj ezt? – duzzogta, ahogy lejjebb húzta pólóját hasfalán, majd kissé nedves tincseibe fúrta hosszú ujjait és felrázta őket. – Nem lapozhatnánk végre?

SonHa megpróbálta leplezni a feszültséget, ami minden porcikáját átjárta, de DongHae előtt még ő sem tudott titkot tartani. Hiszen bátyja nyitott könyvként olvasott a lányban. Egészen kiskoruk óta nem tudott hazudni neki a húga, bármit is próbált füllenteni, azt DongHae egyetlen orrmozdulatból megneszelte.

SonHa hátat fordított a bátyjának és visszaindult hálójába, azonban a fiú sietve kapott a lány után és azzal a lendülettel már perdített is rajta. Szembe kerültek egymással, s immáron már farkasszemet néztek a testvérek. SonHa rémülten-dühösen, DongHae pedig megértőn-kíváncsian pislogott a másik félre. A testvérpár közül SonHa volt az, aki elsőként feladta a küzdelmet és lesütötte a szemeit. Zokniját és a padlószőnyeget felváltva méricskélte, bárhova nézett, csak DongHae tekintetével ne kelljen találkoznia.

- Bemegyek a kereskedésbe és onnan megyek majd át a kávézóba – szólalt meg kisvártatva SonHa, hangja az utolsó szavánál megremegett.

- Nagyon szeretlek, SonHa és szeretném, ha boldog lennél. – DongHae mindkét tenyerét a lány vállaira simította és testére szorított, SonHa felsóhajtott.

- Én is szeretlek téged, Haehae – pityeregte, amikor megérezte a puha mellkast állához érni.

DongHae még néhány percig magához szorította a húgát, majd megpuszilgatta és megtörölgette az arcát, elengedte a lány testét és végignézte, ahogy eltűnik szobájának ajtaja mögött. Nem sokkal később DongHae is visszavonulót fújt, az ágy melletti fotelig ballagott, aztán megroppanva a bútorba zuhant. Ujjait tincsei közé vezette és rámarkolt a sötét fürtökre. Alig egyetlen szívdobbanással később vállai visszafogottan remegni kezdtek, s a falakról visszaverődtek kétségbe esett zokogásának hangjai.

SonHa, ahogy azt bátyjának mondta, délután átment a kávézóba, bár mielőtt még átlépte volna a küszöböt, megtorpant. Maga sem tudta mire vagy miért, de várt. Egyhelyben ácsingózva bámulta az üveget, majd ahogy orrát megcsapta egy fűszeres illat, nagyot nyelt. Egész testében remegni kezdett, majdnem a térdei is megcsuklottak, ahogy megemelte lábát és feljebb lépett a fokokon.

- Örülök, hogy el tudtál jönni, SonHa – hajolt meg előtte illedelmesen a még pincéregyenruhát viselő KiBum. – Köszönöm, hogy elfogadtad az ajánlatomat!

- Annyira erősködtél miatta – mormogta az orra alatt, de látva KiBum kérlelő pillantását, erőt vett magán, s kedvességet igyekezett mutatni. – Bocsánat. Csak. Hm. Van valahol egy szabad asztal? – húzta feljebb a táskát a vállán, mire KiBum elégedetten felszusszantott, aztán mutatva az irányt, kinyújtotta a karját és az asztalhoz kísérte a megszeppent vendéget.

* * *

(Három héttel később)

Halk orgonaszó csendült fel a falakon belül. A halványrózsaszín, cirmoslila és hófehér orchideák illata körüllengte a kicsiny termet. Csendes pusmogások és sutyorgások hangjait hozta magával a lágy szellő, ahogy belopódzott az ajtórések között. A parányi vendégsereg izgatottan várta, hogy végre kezdetét vegye a szertartás.

A koszorúslányok tündököltek ruháikban, kezükben szorongatva egy-egy kisebb méretű virágcsokrot. Mögöttük felsorakoztak kísérőik, akiken fikarcnyit sem látszott az idegesség. Egyedül a vőlegény harapdálta alsó ajkát, egyszer a meghívottakon nézett végig, egyszer pedig az ajtót fürkészte, ahonnan a menyasszonyt várta megérkezni.

Készülődések hangjai szöktek át azon a bizonyos térelválasztó alatt is, ahol az ara bújt meg, fel-alá járkálva a néhány négyzetméteren belül. Megállt a tükör előtt, végigmérte pompás ruháját, igazított picit a fátylán is, ahogyan a sminkjét is többször ellenőrizte. Végül tipródását egy magabiztos ajtókopogtatás szakította félbe.

- Igen – vett félfordulatot.

- Kész vagy, EunSang-ah? – lépett be a terembe JungSoo.

- Azt hiszem – motyogta bizonytalanul.

- A vőlegény már nagyon ideges – sétált közelebb a fehér ruhában álldogáló lányhoz. – Te pedig álomszép vagy ebben a ruhában. – Újra és újra végigvezette büszke szempárját EunSang alakján, annyiszor meg is csodálva őt.

- Gondolod, hogy TaekWoonnak is tetszeni fogok? – EunSang hangja még mindig határozatlanságáról árulkodott, amit rögvest észrevett JungSoo is.

- Miért kérdezel ilyet? Talán nem vagy biztos benne, hogy hozzá akarsz menni?

- Már késő lenne lefújni, nem igaz? – Kényszeredett mosollyal nézett fel bátyjára, akinek vonásai aggodalomról tanúskodtak.

- Amikor három héttel ezelőtt megkérdeztelek erről az esküvőről, azt mondtad, hogy TaekWoont választottad férjedül. Olyan magabiztosan állítottad, mint ahogy most itt vagy előttem ebben a meseszép ruhában. Mi történt az elmúlt három hétben, EunSang-ah? Összevesztetek? Mégsem akarjátok az esküvőt? Meggondoltad magad talán? Vagy TaekWoon? – záporoztak JungSoo kérdései, ám feleletet egyikre sem kapott.

- JungSoo – sóhajtott fel a férfi nevével.

- Mi legyen, EunSang? Elkísérjelek a vőlegényig, vagy inkább küldjem el a násznépet és menjünk haza?

EunSang összerezzent a válaszutakat hallva. Kis ideig vívódott magában, majd az ujján pihenő, kék ékkővel díszített eljegyzési gyűrűre pillantott. Remegve emelte fel a kezét, ujjaival megtapogatta a nyakában lógó karikát és egy mélyről jövő lélegzetet engedett ki magából. Még egyszer utoljára a tükörbe nézett, aztán megint JungSoo-ra vezette szempárját.

JungSoo magához ölelte EunSangot, arca elé hajtotta az átlátszó leplet, majd a karját ajánlotta fel. EunSang magabiztosan fonta át JungSoo felkarját, feljebb húzta szoknyáját és elindultak kifelé a nagyterem irányába. Az orgonaszó elhalkult, s helyette a jól ismert Nászinduló akkordjai csendültek fel.

EunSang erősebben fogott JungSoo karjára, ahogy meghallotta a dallamot, lehajtotta fejét, s olykor kivillanó cipőjének orrát vizslatta inkább. Győzködve magát, hogy az elesés elkerülése érdekében lépdel így, nem pedig azért, hogy ne kelljen az előtte álló úthoz választott társára figyelnie.

Ahogy közeledett az oltárhoz, egy feltűnően ismerős aroma csapta meg az orrát minduntalan, ám próbálta elhessegetni furcsa gondolatait, mielőtt még megzavarnák útja során. De az ismerős illatfelhő csak egyre erősödött, s EunSang teste megtelt a mámorító parfümmel.

JungSoo megállt a vőlegény elé érve, lassan szembe fordította magával EunSangot, majd arcához hajolva, a lány fülébe suttogta szavait.

- Légy boldog, EunSang-ah! – Ezzel parányi csókot lehelt húga homlokára, aztán tenyerét tartva a vőlegénynek, várta, hogy annak kézfeje belesimuljon markába, s átadja neki EunSang kezét.

- Köszönöm – pihegte elhalón EunSang, s lassan felemelte szemhéjait, amikor JungSoo hátrébb lépett kettejüktől és elé állt az élete párjául választott férfi.

EunSang ajkaira könnyű és felhőtlen mosoly költözött, aztán pislogva néhány aprót, rádöbbent, nem tudatalattija űz vele tréfát...