28. fejezet - Az számít, hogy boldog légy...

Miután SonHa elköszönt KiBumtól, testét megmagyarázhatatlan módon nyugalom szállta meg. Maga sem értette miért, de örült a fiú válaszának, még akkor is, ha kikövetelte belőle SonHa. Szája sarkában kicsiny görbület bújt meg, s úgy lépdelt vissza a lépcső felé, hogy felosonjon szobájába. Pechjére azonban, egy puha, ám annál erősebb mellkasba ütközött homlokával, majd hirtelen két méretes tenyér landolt a vállain. Testére szorítottak, s megakadályozták a lányt a hátra esésben. SonHa kissé rémülten nézett fel a kézfejek tulajdonosára.

- Haehae? – dünnyögte még mindig döbbenten.

- Jól vagy, Sonny? – nézett mélyen a lány szemébe; DongHae rögvest kiszúrta, hogy SonHát megzavarta mélyen szántó gondolataiban, így habozás nélkül rákérdezett. – Min merengtél el?

- Hogy én? Én? Mármint. Semmin! – vágta rá sietve. – Én nem merengtem semmin! – tagadta a rideg tényeket.

- Aham. – DongHae elvette a kezeit a lány vállairól és hátrált egy lépcsőfokot felfelé.

Miközben újra és újra végignézett SonHa kissé riadt alakján, vizslatón, már-már rejtvényt fejtő tekintettel és elmével, karjait összefonta mellkasa előtt és mélyet sóhajtott. SonHa igyekezett rezzenéstelen arccal és persze mimikával ácsorogni bátyja előtt, ám ez egyre nehezebben ment a fiatalabb testvérnek. Végül a sokadik torokköszörülésre felemelte a fejét az idáig bámult fokról és DongHae-re nézett.

- Mi az? – rebegtetve pilláit, nyelt egy nagyot.

- Csak nézlek – szuszogta.

- Mit nézel? – értetlenkedett továbbra is. – Mi olyan nagyon néznivaló van rajtam?

- Nem nézhetem a húgomat? – Játékos vigyor terült el DongHae arcán, amivel a lányt még jobban zavarba hozta.

- Nem szokásod bámulni – vetette oda félvállról és megpróbált elsunnyogni bátyja mellett.

- Hova-hova? – ragadta karon a lányt, s megállította a menekülésben.

- A szobámba – dünnyögte lesütött szemekkel.

- Beszélgessünk kicsit.

Ezzel DongHae húzni kezdte húgát, egészen a nappaliig bandukoltak, majd lenyomva a kanapéra a még mindig balgán lépdelő lányt, szembe ült vele. Mindkét kezét megfogta és ölébe húzta a kissé reszkető kacsókat. DongHae megértéssel telve mosolygott a lányra, akit lassanként eltöltött végre a saját nyugalma. Bízott DongHae-ban, s abban, hogy mellette marad, történjék bármi is, és nem kell tartania a fejmosástól sem.

- Miért rohantál ki a szobádból? – szólalt meg kisvártatva, s ezzel is emlékeztetve a lányt a sietős távozásra a korábbi beszélgetésükkor.

- Mert nem akartam tovább dumálni – motyogta ismét szégyenlősen.

- KiBum miatt vagy ilyen zavart? – súgta alig hallhatóan a lány jobb fülébe, minek köszönhetően SonHát még inkább elöntötte a pír.

- Hah? – pislogott nagyokat.

- Amikor a csókról kérdeztelek, nagyon zavarba jöttél, ezért is gondoltam azt, hogy köze van a dolognak KiBumhoz. Ha már telefonált neked.

- Nincs – sóhajtotta lemondóan. – Vagyis van. Mármint nem úgy. Aish, Haehae! – SonHa hosszú idő óta először zokogott fel elkeseredettségében.

Utoljára talán akkor hullajtotta fájdalmában a könnyeit, mikor szüleiket elveszítették, s csak egymásnak maradtak gyermekkorukban. Vagyis csak SonHa maradt árván, hiszen akkor DongHae már egyetemi éveinek végét taposta, ahol megismerkedett élete párjával és azóta elválaszthatatlan társak.

- Cssh, Sonny – húzta közelebb magához, míg végül a lány feje DongHae mellkasán landolt. – Nincs semmi baj, hugi! – puszilta meg sötét tincseit, közben hosszan végigsimított a lány gerince mentén.

- Mi történik velem, Haehae? – pityeregte bátyjának balfelébe temetett arccal.

- Ezt hívják úgy, hogy szerelem – súgta lágy hangon a megérkező EunHyuk, aki DongHae-hez hasonlóan, törődő mozdulatokkal vigasztalni kezdte a lányt. – És ezzel az égvilágon nincs semmi baj.

- Holnap találkoztok a kávézóban, és megtudhatod, KiBummie hogyan érez irántad – biztatta őt bátyja.

- Már elmondta – szipogta elbújva a puha és meleg matériába. – Felhívtam.

- Örülsz annak, amit hallottál? – Szelíd erőszakossággal emelte meg a lány fejét, úgy nézett a könnyes szempárba.

- Azt hiszem, igen – motyogta kicsit pironkodva. – Jól esett, amit mondott.

- Jól van, Sonny, jól van. – DongHae újra oltalmai alá vonta húgát, elnézve feje felett, összeakadt pillantása EunHyuk aggódó lélektükreivel.

DongHae bármennyire is szerette volna elmondani, ezúttal nem volt rá alkalom, hogy megossza a lánnyal féltve őrzött titkát, bármennyire is kezdte őt sürgetni az idő. Az idősebbnek meg kellett várni a megfelelő pillanatot, noha ő maga sem tudta, mikor is érkezik el az a nap. Csak abban az egyben volt biztos, hogy akárhogyan is próbálja majd finoman közölni SonHával, a lány képtelen lesz elviselni azt...

* * *

SooJin hosszú percekig nézte a még mindig kétségbeesett EunSangot, majd ismét letudta kettejük között a távolságot és magához ölelte. EunSang egyetlen mentsvárként kapaszkodott meg a fiatalabb lány testében, térdei készültek örökre feladni a szolgálatot, könnyei megállíthatatlanul eredtek újra útnak. SooJin minden erejével iparkodott megnyugtatni nővéreként imádott barátnőjét, de egyre kilátástalanabbnak érezte a dolgát. Hosszú percek teltek el EunSang keserves zokogásával, míg végül SooJin melegséget árasztó tenyeret érzett meg lapockái között. Az idősebb lány fel sem fogta mi zajlik körülötte, még annak sem volt tudatában, hogy már nem barátnője karjai fonják át remegő testét.

- Ne haragudj rám, Haschoko – pihegte a szőke fürtök közé a váratlanul betoppanó JongHyun.

- Yag. Yag. Sog? – EunSang megemelte fejét a fiú vállgödréből és a fölé magasodó oltalmazójára pillantott. – Hogy’ kerülsz ide? – Könnyei még mindig végigfolytak arcán, szemhéjai felduzzadtak sírásától. – Azt hittem, nem akarsz látni – motyogta a sós nedvességet nyeldesve.

- Sajnálom, hogy megbántottalak, Haschoko. Egy igazi tulok voltam!

SooJin óvatosan lépdelni kezdett az autójához, kettesben hagyva a megtört szíveket. Azonban EunSang korántsem szerette volna, hogy a lány idő előtt távozzon. Nélküle. Noha, JongHyun tagjai feszesen tartották derekát, s mellkasa az érzéstől hevesen emelkedett és süllyedt, szíve pedig torkában dübörgött, megpróbálta lefejteni magáról a védelmet nyújtó karokat.

- Ne menj el, Haschoko – pihegte, amikor megérezte csuklójára simulni a reszkető ujjakat. – Kérlek – JongHyun is küszködött könnyeivel, ám egynek mégis sikerült utat törnie és végiggördült hosszúkás arcán.

- Eddig ezt szeretted volna – nyelt le egy kövér cseppet.

- Már akkor megbántam, mikor kimondtam – sütötte le szemét bűnbánóan. – Nem kellett volna így reagálnom, de meg kell értened, Haschoko.

- Miért? – JongHyun felkapta fejét EunSang megváltozott hangsúlyára, csodálkozva nézte a lány vonásait. – Miért kell megértenem? Nekem miért kell téged megértenem, ugyanakkor te erre képtelen vagy? Miért?

- Haschoko, kérlek. Ne menj. Ne hagyj el – esdekelt szüntelenül.

- Ég veled, – sóhajtotta kétszavas búcsúját, majd elvette JongHyun karjait derekáról és visszatolta a fiú combjaihoz – JongHyun.

EunSang először hívta keresztnevén a fiút, ami láthatóan döbbentette meg őt. Soha korábban még nem nevezték egymást polgári nevükön, csak az egymás között használt beceneveiken szólítgatták a másikat. JongHyunban ezzel végleg tudatosultak EunSang szándékai. A fiú legnagyobb bánatára. EunSang megtörölgette arcát, majd magabiztosságot színlelve és mutatva JongHyunnak, SooJinhez sétált.

Egyetlen szó nélkül karolt a fiatalabba és haladtak tovább az autóhoz. Kérdezés vagy segítség nélkül szállt be a járműbe, s megvárta, míg SooJin is beül a volán mögé. Rezzenéstelenül nézte a megtört JongHyunt, kinek kezei ökölbe szorultak, leplezvén minden fájdalmát. A kulcs elfordult, a motor felbőgött, EunSang pedig eltűnt a sötétségben.

- Légy boldog, Haschoko – suttogta az éjszakába meredve, majd lenyelve a további érzelmi jeleket, visszabaktatott a házba.

Csüggedten és meggörnyedve rugdalta le magáról a cipőjét, a cipzáras pulcsiját is ledobta a földre, aztán félmeztelenül a kanapéra rogyott. Karjait feje fölé emelte, majd megfeledkezve mindenről, átengedte magát érzéseinek.

Keserves zokogásából hosszú ujjak rángatták ki, amik gyengéden jobb vállára simultak. Picit várt még, majd néhány mélyebb sóhajt követően kibújt rejtekéből. Homályos szempárja rálelt KiBum féltő pillantására. Nagyokat szipogva felült az ágyon, KiBum karja a pamlagra csúszott. Türelmesen várta, hogy végre megszólaljon az idősebb, de valahogy JongHyunnak nem akaródzott megszólalni.

- Elárulod, hogy mi történt? – kezdett bele KiBum. – Miért sírsz úgy, mint egy kisgyerek, akinek elvették a kedvenc játékát? Mi lelt, Hyung?

- Elveszítettem, KiBummie – mormolta ujjait tördelve.

- Kit vagy mit? Miről beszélsz, Hyung? – KiBum közelebb férkőzött JongHyunhoz, olthatatlan szomjként itta bátyja minden egyes szavát.

- Haschokot. Elveszítettem. Örökre – motyogta egyesével.

- Miért veszítetted volna el? – értetlenkedett.

- Elhagyott – nézett fel KiBumra, már-már haragos pillantásokat szórva öccse felé.

- Már ne is haragudj, Hyung – kezdett bele hosszú monológjába KiBum, könnyedén felemelkedett a dohányzó asztalkáról –, de csak azt tudod elveszíteni, ami a tiéd volt. A tiéd volt Haschoko? – döntötte oldalra a fejét.

- Mire akarsz célozni, KiBum? – JongHyun összeszűkített szemmel mérte fel KiBum arcát. 

- A tiéd volt Haschoko? - ismételte meg korábbi kérdését.

- Bummie? - JongHyun képtelen volt felfogni KiBum szándékait.

- Ha a tiéd volt, akkor harcolj érte és vedd vissza! - KiBum rajzolt hatású ajkaira veszélyes mosoly kanyarodott. - Szerezd vissza, ha elvették tőled! Legyen újra a tiéd, ha egyszer már a tiéd volt.

- Ez nem ilyen egyszerű, KiBum - JongHyun csalódottan felnyüszített saját gondolatától.

- Csak azért mondod ezt, mert feladtad! Lemondtál róla úgy, hogy még nem is volt igazán a tiéd!- jegyezte meg orra alatt.

- Az előbb mászott ki az ágyamból, KiBum! - gúnyolódott az idősebb.

- A teste volt a tiéd, vagy a lelke? Mindenét megkaptad vagy csak a vágyaidat teljesítette? Mi az igaz, Hyung? A tiéd volt Haschoko? Elveszítetted vagy még soha nem volt igazán a tiéd?

S ekkor végre JongHyun is megértette, mit akar öccse. JongHyun szája kis híján tátva maradt, mire öccse csak könnyedén vállon veregette és végleg visszavonulót fújt. JongHyun egyedül üldögélt tovább a heverőn, magában terveit szövögetve, miként tudja visszahódítani szerelmét, s úgy megakadályozni a közelgő esküvőt, hogy senki ne sérüljön meg...

* * *

Miután SooJin hazafuvarozta EunSangot, nehezen vett búcsút legjobb barátnőjétől. Félt magára hagyni a lelkét marcangoló fájdalommal; aggódott, hogy saját bánata végül felemészti az idősebbet és még a végén kárt tesz magában. A percek némán peregtek egymás után, ahogy a kocsiban gubbasztottak mindketten, ám mégis EunSang volt az, aki elsőként az ajtó kilincséhez nyúlt és megtörte a csendet.

- Köszönöm, hogy hazahoztál! – Rekedtes hangok törtek fel EunSangból, ahogy egy laza mozdulattal kinyitotta az anyósülés-oldali ajtót. – Sajnálom, hogy belerángattalak.

- Unnie – állította meg a távozásban őt SooJin.

- Hm? Mi az?

- Mi van köztetek JongHyunnal? – tette fel az őt foglalkoztató kérdést. – Mióta tart köztetek ez a dolog? – SooJin meredten bámulta a volánt, képtelen volt EunSang szemébe nézni, rettegett, hogy az utolsó pillanatban elbőgi magát és nem tud elég határozott maradni.

- Régóta – pihegte válaszul, majd visszahúzta az ajtót, de nem csukta be teljesen.

- Milyen régóta? – Még mindig nem fordult EunSang felé, csak a kormányt fürkészte.

- Nagyon régóta – sóhajtotta.

- Unnie. – EunSang tudta, hogy jobban teszi, ha magától mondja el a múltját, mielőtt még SooJin elégelné meg hallgatagságát.

- Mikor először itt nyaraltam a szüleimmel. Akkor találkoztam először JongHyunnal, a parkban, annál a nagy fánál. Azon a nyáron ismertelek meg téged is.

- Miért nem meséltél róla sohasem? – SooJin szeméből útnak indult az első könnycsepp, amit sietve letörölt.

- Mert azt hittem, hogy elfelejtett már rég és soha nem látjuk egymást viszont.

- Miatta nem jöttél többet?

- Nem. A szüleim. Vagyis Appa betegsége és Umma gyötrelmei miatt nem utazhattunk már többé, aztán pedig felnőttünk JungSooval. Más lett fontos.

- De JongHyun esetében nem úgy tűnik. És ahogy néztelek most este, rólad sem mondanám el ugyanezt.

- Most már mindegy. Megtörtént, és nem tudom visszacsinálni.

- Miért tetted, ha most pedig már bánod az egészet? – SooJin végre EunSangra nézett, szemében megannyi kérdés cikázott.

- Nem bánom. – SooJin nem reagált, kérdőn pillázott tovább az idősebbre. – Egyáltalán nem bánom, ami köztem és JongHyun között történt. Mással képtelen lettem volna megtenni. – EunSang elpirult vallomásától, SooJinban ugyanekkor megtört a jég. – Gyengéd volt hozzám, szerelmes és boldog. Épp olyan, amilyenről mindig is álmodtam. Vele - súgta halkan.

- Elmondod TaekWoonnak?

- Igen. Tudnia kell, mi történt az éjjel. – Újabb nehézkes lélegzetvétel szakadt fel EunSangból.

- Mit teszel, ha meggondolja magát?

- Nem tudom.

- Visszamész JongHyunhoz? – kérdezte kisvártatva.

- Nem hinném, hogy ezek után látni akarna még.

- Értem. – SooJin bólintott megértvén EunSang magyarázatát. – Ideje lesz hazamennem. Egy szót nem szóltam HeeChulnak, hogy eljövök otthonról. Biztosan szétizgulta már magát.

- Sajnálom, hogy ilyen sokáig feltartottalak.

- Szívesen tettem. – EunSang még egyszer a kilincsre fogott, és újfent lökött egyet az ajtón. – Unnie? – szólt utána SooJin, mire az idősebb visszahajolt az utastérbe.

- Igen?

- Ígérd meg, hogy boldog leszel, bármi is történjék ma este! – kérte csendesen.

- Így lesz.

- Felhívsz? – EunSang parányikat biccentve reagált SooJin kérdésére, végül még egy utolsó gyors búcsút vettek egymástól és megvárta, míg az autó eltűnik a harmadik kereszteződésnél.

EunSang összeszedte minden bátorságát, újra és újra lenyelte a torkában felgyülemlő gombócokat, s reszkető léptekkel indult meg a bejárati ajtó felé. Mielőtt még lenyomta volna a vaspántot, az hirtelen megmozdult és egy biztos lendülettel nyílt ki a térelválasztó. TaekWoon rémült szempárjával találta magát szemben a bűnbe esett lány, ám a férfi habozás nélkül vonta karjaiba és szorította magához.

- Nem esett bajod, Jagiya? – kérdezte elcsukló hangon. – Annyira aggódtam érted. Merre jártál? Hova tűntél az éjszaka közepén? Mi történt? Hol voltál idáig, Jagi?!

- TaekWoon, én – kezdett bele, azonban egy visszafogott kopogás nem hagyta folytatni.

EunSang kibújt vőlegénye vállgödréből és a tompa hang irányába nézett. Pupillája összeszűkült, ahogy tudatosult benne a vékony alak tulajdonosa. Hosszú fürtjei hanyagul lógtak szemébe és vállaira, lábait épp csak eltakarta miniszoknyája, mélybarna lélektükre megcsillant az éjjeli lámpafénynek köszönhetően. HyoSung, az esküvőszervező, ácsorgott az előtérben, kezeiben egy vizes poharat szorongatva. EunSang hátrébb lépett TaekWoontól és végignézett a férfin. Elsőre talán furcsállnia kellett volna a látottakat, de a zilált tincsek és a kissé megduzzadt alsó ajak kellő bizonyítékul szolgált a már korábban megtalált rúzsfolt mellé...