27. fejezet - Neked mit jelent...?

SooJin a hosszú búcsú után felrobogott a lakásba, egészen szobájának ablakáig futott, majd széttárva a függönyt, rögvest keresni kezdte TaeMint. A szerelmes ifjú ugyanabban a pózban, zsebre tett kézzel ácsorgott az utcán, mosolyogva fürkészte a lány lakrészét. Ahogy meglelte a boldogságban úszó kedvesét, megdőlt kissé, apró puszit dobott még felé miután felegyenesedett, majd hátat fordított a háztömbnek és végre hazaindult. SooJin mélyet sóhajtott, ahogy a fiú eltűnt az éjszakában.

Behúzta a függönyt, leengedte a redőnyöket is, aztán a kedvenc foteléhez araszolt, kényelmesen elhelyezkedett benne, aztán az ölébe vette imádott thriller-könyvét. Rongyosra olvasta az évek során, a lapokon jól látszott a mindennapi használat, azonban SooJin képtelen volt megunni ezt az olvasnivalót. Szinte azonnal bele is feledkezett a történetbe, ahogy felcsapta az előző nap abbahagyott oldalon.

Halk kopogtatás érkezett közel fél óra elteltével, de SooJin nem reagált a kocogtatásra. A történet teljesen beszippantotta.

- SooJin-ah? – kukucskált be a résnyire tárt ajtón HeeChul, de a lány még mindig nem felelt. – SooJin? – Beljebb nyitotta a térelválasztót, majd egészen húgáig lépdelt, vigyázva jobb vállára fogott. – Jinnie?

- Hah? Mi az?! – kiáltott fel rémülten, a könyv a szőnyegre esett, ahogy SooJint kirángatta bátyja a képzeletbeli világból.

- Mit rémüldözöl? – értetlenkedett az idősebb testvér, elengedte SooJin vállát és összefonta karjait a mellkasa előtt.

- Te meg mit ijesztgetsz? – vágott vissza sietve a még mindig kissé rémült lány, majd felkapva a könyvet, söprögetni kezdte róla a nem létező koszt. – Aish! – mormogta az orra alatt.

- Mondd, miért nem alszol még? – kérdezte szemrehányóan.

- Olvasok – dünnyögte alig hallhatóan, arcára halvány pír költözött füllentése következtében. – Nem tudok aludni, így inkább gondoltam, olvasok egy keveset.

- Aham – ajkára incselkedő mosoly költözött. – Mikor találkoztok újra? – Lassan leguggolt a lány elé, két tenyerét SooJin kézfejeire vezette.

- Hah? – SooJin pupillája összeszűkült HeeChul kérdését hallva. – Mármint hogy ki? Mi? Mikor? Mi? – hebegte teljesen összezavarodva.

- Láttam, hogy még csak most ment haza. – A kezdeti parányi görbület szélesedett, HeeChul mélybarna szempárján megcsillant a lámpafény. – Jó gyerek. Nagyon kedvelem TaeMint, csupaszív lélek.

- Chulie? – pillázott nagyokat SooJin.

- Minden rendben, Jinnie. – Megpuszilta a homlokát, majd arcára is nyomott két kicsiny puszit. – Lefekszem. Aludj jól, Jinnie. Reggel beszélünk.

Ezzel HeeChul felegyenesedett, és magára hagyta a még kissé döbbent lányt. Csodálkozott, amiért HeeChul nem csapott égbekiáltó botrányt, és nem szedte le a lány fejét a nyakáról. Néhány pillanatig még bambán ücsörgött a fotelban, aztán fogta a könyvet és visszatette a helyére. Lekapcsolta az olvasó lámpáját, a szürkeségben elbotorkált az ágyáig, s egyetlen biztos mozdulattal felrántotta a takarót és bebújt a paplan alá.

SooJinból újabb mély lélegzetvétel szakadt fel, ahogy feje a párnán landolt, szemhéjai elnehezültek, a lány boldogan várta az édes álmokat. Azonban mielőtt még az álmok tengerébe merülhetett volna, a telefon pittyegése megzavarta szendergését. Összeráncolt szemöldökkel matatott a mobilja után, majd kitapogatva a kütyüt, a füléhez emelte a készüléket.

- Ki vagy? – morogta.

- SooJin? Ne haragudj. – A választ szipogás követte, SooJinnek rögvest kipattantak szemei és felült az ágyban.

- Unnie? Te vagy az?

- Igen, EunSang vagyok – szipogta. – Ne haragudj, hogy felébresztettelek.

- Még nem aludtam – nyugtatta meg a pityergő lányt. – Mi a baj, Unnie? Történt valami?

- Nem tudtam, kit hívhatnék fel az éjszaka közepén.

- Semmi baj. Mondom. De, Unnie, mi történt? – faggatta tovább.

- Hatalmas hibát követtem el, SooJin. Hatalmasat – EunSang felzokogott.

- Hol vagy? Azonnal odamegyek! – Már rugdalta is le magáról a nehéz leplet, és mászott el szekrényéhez, hogy leváltsa hálóruháját.

- Nem kell. Nem ezért hívtalak.

- De, kell. Hol vagy? – EunSang nehézkesen ugyan, de végül elárulta barátnőjének, honnan telefonált.

* * *

SonHa a bátyjával folytatott vita után lerobogott a földszintre, maga sem értette miért, de útja egyenesen a dolgozó szobába vezette. Az asztalhoz iparkodott, majd pár perces szemezés után, a telefonért nyúlt. Tárcsázott. Ujjai ösztönösen nyomták le a gombokat, aztán a füléhez emelte a kagylót. Kicsörgött, s ezzel egyenes arányban SonHa szívverése is szaporábbra váltott.

- Kim KiBum, tessék? – szólt bele a készülékbe a hívott fél.

- Öhm. Én. Öhm – motyogta összezavarodva.

- SonHa? – KiBum hangja egy másodpercre megremegett, ahogy megpróbálta kitalálni éjszakai hívóját.

- Igen. Én – dünnyögte.

- SonHa. Miért hívsz? – kíváncsiskodott gyermekien.

- Én csak. Hát. Én. Igazából. Én. Fogalmam sincs – szuszogta lehangoltan.

- Talán megbántottalak az előbb? – Kereste az esetleges okokat, azonban SonHának semmilyen jó indok nem jutott eszébe.

- Nem. Komolyan.

- Mégsem jó a holnapi nap?

- Holnap? Nem. Vagyis igen. Mármint, hogy. Jó. Nem történt semmi a holnappal kapcsolatban.

- Akkor? Miért hívtál?

- Kérdezhetek valamit, KiBum? – SonHa nem értette, miért izgatja ennyire, de egy kérdés befészkelte magát a fejébe és nem hagyta őt nyugodni.

- Persze. Bármit – mosolygott.

- Az a csók. Öhm. Szóval.

- Igen? Mi van a csókkal?

- Öhm. Szerinted. Vagyis neked. Neked jelentett valamit az a csók? – Épp csak lehetett hallani SonHa hangját, KiBumnak nagyon kellett koncentrálnia a lány minden szavára.

- Miért érdekel? – SonHa teste összerezzent KiBum megváltozott hanglejtésétől.

Szeretett volna rá egyenes és egyben egyszerű választ adni, de képtelen volt rá. SonHát mégis miért érdekli annyira, hogy KiBumnak mit jelentett a hintánál elcsattant csók? S ha egyáltalán jelent neki valamit, ugyanakkor SonHának is ugyanazt jelenti? Mi történik akkor, hogyha KiBum nemleges választ ad? Ha mégsem érzi azt, hogy a fiúnak többet számít az a csók, mint egy félresiklott mozdulat? Miért? S ha a lány cseppet sem érez hasonlóan? Mi lesz utána?

- SonHa? – szakította ki mély elmefuttatásából őt KiBum, mire a lány megrázta a fejét.

- Itt vagyok.

- Szóval? Miért érdekel? – ismételte meg korábbi kérdését.

- Szeretném tudni.

- Miért? Miért szeretnéd tudni?

- Csak. Csak szeretném. Egyszerűen tudni szeretném. De ha neked ez gondot okoz, akkor inkább hagyjuk.

- Nem.

- Hah? – SonHa lábon kihordott egy szívinfarktust KiBum egyszavas válaszától. – Értem – mormolta csalódottságtól vezérelve.

- Nem okoz gondot – fejezte be korábbi gondolatát.

- Hah? – tátotta ki száját értetlenségében.

- SonHa. Az a csók. Akkor délután. Tudom. Tudom, hogy nem kellett volna megcsókolnom téged, de annyira hívogatónak látszottak az ajkaid, hogy éreznem kellett őket az enyémre simulni. – SonHa torkán akadt minden gondolata KiBum szavaitól. – Bevallom, néha nem azért megyek a kereskedésbe, mert annyira kiürülne a tartalékom. – SonHa csak egy remegő sóhajjal volt képes reagálni. – Azért járok be olyan gyakran, hogy veled találkozhassak. Azért, hogy láthassalak, SonHa.

- Kib? KiBum? – Pislogott nagyokat.

- Nagyon régóta kedvellek SonHa és mindig is szerettelek volna közelebbről is megismerni.

A lány egyszerűen nem találta a szavakat, olyannyira meglepte őt KiBum vallomása. Földbe gyökerezett lábbal és remegő kézzel állt az asztal mellett, érezte, ahogy az arca elvörösödik, szíve a torkában dübörög, s még légszomj is elfogja olykor.

- Köszönöm. – Hosszas merengés után ennyit tudott kibökni. – Holnap. – Ezzel letette a kagylót.

* * *

EunSang mozdulatlanul nézte JongHyun karját, ahogy ott feküdt az ágyban – korábbi légyottjuknak hála kissé izzadtan és feltúrt tincsekkel - magabiztosan tartva a takarót és türelmesen várta, hogy a lány végre visszabújjon mellé. EunSang egyszer JongHyun tekintetébe révedt, egyszer a takaróra pillantott, egyszer pedig a ruháit fürkészte. Képtelen volt dönteni.

- Haschoko? – Szólította meg őt JongHyun. – Melyikünkre van szükséged? A vőlegényedre vagy rám?

- Yagsog – pityeregte könnyeivel küszködve.

- Haschoko, kérlek, ne játssz velem tovább. Ne játssz az érzéseimmel.

- Yag. Yag. Sog – szipogta.

- Azt hittem, hogy ez az éjszaka végre neked is azt jelentette, amit nekem. Ott a fánál úgy tűnt, te is erre vágysz. Rám. Arra, hogy végre együtt legyünk. Haschoko – szuszogta érzelmi jeleivel megállás nélkül küzdve.

- Yagsog. Én.

- Menj el, Haschoko. – JongHyun leengedte a karját, nehézkesen fellélegezve a hátára feküdt.

- Yagsog, kérlek – EunSang egy lépést tett az ágy felé, JongHyun ugyanekkor elfordult a lánytól.

- Hagyj el, Haschoko. Hagyj el végre. Örökre.

JongHyun ajkai megremegtek utolsó szavának kimondásakor, vállai visszafogottan rázkódni kezdtek, könnyei pedig végképp útnak eredtek. EunSang hezitált még kicsit, szíve szerint bebújt volna a fiú mellé, teste köré fonta volna karjait és soha többé nem moccant volna mellőle. Esze viszont tökéletesen az ellenkezőjét súgta: pontosan azt, amit JongHyun kért tőle; hagyja el a fiút örökre és többé soha ne keresse őt. EunSang végképp összezavarodott, s végül jobbnak látta, ha inkább magára hagyja JongHyunt, hiába is az ellenkezőjét látta helyesnek.

Sietve felmarkolta a holmiját, egyetlen szempillantás alatt magára kapta a ruháit, és elrohant a lakásból. Fél füllel még hallotta, ahogy a nappaliban telefonál JongHyun öccse, de annyira el akart tűnni onnan, hogy még köszönni sem volt hajlandó a fiatalabb testvérnek. Az utcára kilépve előkotorta telefonját, majd tárcsázott. Reménykedett benne, hogy nem hívja túl későn SooJint, és megértésre lel általa.

- De, kell. Hol vagy?

- Most jöttem el JongHyuntól – felelt halkan.

- JongHyun? Milyen JongHyun? Mit kerestél te nála? Ilyenkor? Unnie? Mi történt? – záporoztatta kérdéseit levegővétel nélkül.

- KiBum bátyja.

- Tudom. Tudom, hogy ki ő. De mégis mit keresel te ilyenkor nála? Unnie? Történt valami köztetek?

- Soha nem beszéltem róla senkinek.

- Miről? Mit nem mondtál el?

- SooJin. Én. Én már igazából. Szóval én nem. Én nem mehetek hozzá TaekWoonhoz – SooJin álla szinte a földön koppant EunSang mondatától.

- Maradj ott! Tíz perc múlva ott vagyok!

- SooJin.

Azonban újabb válasz már nem érkezett. SooJin megszakította a vonalat, s ahogy ígérte, alig tíz perc múltán már JongHyun és KiBum lakása előtt parkolt le kicsiny autójával. Még le sem állította a motort, amikor már nyitotta is ki az ajtót és kipattant a járműből. Egyenesen EunSanghoz futott és magához rántotta, amint karjai az idősebb derekához értek.

- Unnie. Itt vagyok, Unnie – szorította mellkasához. – Itt vagyok. Minden rendben lesz, Unnie – simított végig hosszú szőke tincsein.

- Hazavinnél? – zokogta SooJin vállgödrébe temetett arccal. – Haza akarok menni.

- Hol lakik TaekWoon?

- Nem. Haza. A bátyámhoz.

- Unnie? – SooJin lazított feszes ölelésén, majd megtörölgetve a lány arcát, a könnyes szempárba meredt. – Miért akarsz visszamenni a bátyádhoz?

- Mert csak ott érzem magam otthon. Haza akarok menni JungSoo-hoz.

- Maradj itt velem, Unnie. Inkább hazaviszlek magunkhoz, csak ne utazz el.

- Olyan szörnyűséget tettem! – EunSang keserűen felzokogott. – Megbántottam TaekWoont, nem lehetek a felesége! Így nem!

- Ha ennyire szenvedsz a dologtól, akkor el kell mondanod a vőlegényednek. Joga van tudni.

- Hogyan? Hogyan mondjam meg neki?

- Nem tudom. De ha ott leszel, akkor majd megtudjuk mindketten. Viszont TaekWoonnak tényleg meg kell tudnia. Aztán majd eldöntitek, hogyan legyen tovább. – EunSang bátortalanul ugyan, de bólintott.