2017. október 8., vasárnap

26. fejezet - Köszönöm...

- Azért, hogy elég legyek neked.
- Nekem mindenhogy elég vagy – zárta be a milliméternél is kisebb távolságot ajkaik között. – Szeretlek, Lee TaeMin, mióta csak az eszemet tudom – lihegte a csókba, ami fokozatosan vált egyre szenvedélyesebbé.
- Szeretlek, Kim SooJin – sóhajtotta a lány ajkaira pillanatnyi elválásukkor, jobb tenyere a vizes fürtök közé tévedt, bal karja gyengéden fonta át SooJin vékony derekát.

Szinte már elvesztek a vágy tengerében, olyannyira átadták magukat saját érzéseinek, s ki tudja meddig merészkedtek volna az éjszaka leple alatt, ha egy erőteljes torokköszörülés nem akadályozza meg a szerelmeseket. Ijedten reppentek szét, ahogy eljutott hozzájuk a tónus. SooJin rögvest perdült egyet tengelye körül, pupillája összeszűkült döbbenetétől.

- Nem mondom meg a bátyádnak, hogy még mindig nem alszol, ha most rögtön belebújsz a kabátba – húzta barátságos mosolyra száját HanGeng, kezében szorongatva az említett ruhadarabot.
- Öhm. Én. Én csak. Én csak lejöttem. Mert. Mert hát – hebegte zavarodottan, vöröslő arccal és ajkakkal egyaránt.
- SooJin-ah – sóhajtott fel mosolyogva. – Nem kell megmagyaráznod semmit sem. ChaeRin kisöccsét pelenkás kora óta ismerem, így pontosan tudom, hogy biztonságban vagy. – Visszaengedte maga mellé karját, miután SooJin végre elvette a kabátot és gyorsan belebújt. – Hogy vagy, TaeMin-ah? – fordult ezúttal a fiúhoz.
- Öhm. Hyung – dőlt meg sietve. – Köszönöm kérdésed, jól vagyok! – egyenesedett fel, rémülten járatta tekintetét HanGeng és SooJin között. – Nem akartam zavarni, csak~
- Csak a szerelem nem hagyott nyugtot neked, igaz? – Lágy görbület kúszott az idősebb férfi ajkára TaeMin ugyanebben a másodpercben füle tövéig vörösödött.
- Hyung – dünnyögte lesütött szemekkel és lehajtott fejjel, mindkét öklével combjait ütögette aggodalmai közepette.
- Ha a gyengébbik nem lenne a zsánerem, - közelebb lépett TaeMinhez és úgy intézte hozzá intelmeit – akkor Kim SooJin engem sem hagyna hidegen és biztos itt szobroznék egész éjjel az ablaka alatt, csak, hogy láthassam.
- Hy-hyung – TaeMin arca paradicsomszínt öltött, egyébként sem elhanyagolható méretű szempárja kistányérokká dülledt, csak a levegőt nyeldeste zavarában.
- Tudom én, milyen a szerelmes-habókos lélek – veregette vállon TaeMint, majd SooJinhez araszolt.
- HanGeng? – pislogott aprókat a fölé magasodó férfire, akinek tenyerei gondoskodóan fogták közre SooJin arcát.
- Ez a fiú nagyon szeret téged, Kim SooJin, így eszemben sincs a boldogságotok közé állni – cirógatta meg hüvelykujjaival a bársonyos bőrt, majd törődő puszit nyomott a lány homlokára. – Lassan ideje lesz tényleg nyugovóra térni mindkettőtöknek. Még egy fél órát fel tudom tartani a bátyádat, de tovább már nem. Annyi idő elég lesz, hogy elbúcsúzzatok ma estére – sandított át TaeMinre, aki megértvén a kérését, magabiztosan bólintott egyet. – Gyere hamarosan, SooJin-ah.
- Igen – biccentett parányit.

HanGeng tökéletesen azzal a némasággal távozott a kapualjból, ahogyan megérkezett a szerelmesek csókjakor. SooJin még kicsit ácsorgott magányosan, ám mikor két erős kar ölelte át mellkasát, teste megremegett. Egy biztos lendülettel megfordult az ölelő tagok alatt, majd sajátjait TaeMin nyakára kulcsolta és arcát a fiú vállgödrébe temette. Mélyet szippantott a fiú édesnarancs-vanília illatából, ismét egy visszafogott reszketéssel felelt saját cselekedeteire.

- Tényleg ideje lesz mennem, SooJin-ah – pihegte érzékien a lány nyakára, majd apró csókot hintett ugyanarra a pontra.
- Ühüm – mantrázta némi csalódottsággal a hangjában.
- Reggel találkozunk, SooJin-ah – TaeMin válaszában halvány mosolygást fedezett fel a lány, így kibújt annak nyakszirtjéből és felnézett rá. – Fél kilencre itt vagyok, és elkísérlek a kávézóba.
- Köszönöm – felelte aléltan, ahogy elveszett a csokoládészín szemekben.
- Ez a legkevesebb – reagált mosolyogva, lágyan megcirógatta SooJin arcát, de a lány megállította, mielőtt még maga mellé engedte karját.
- Nem csak a holnap reggelt – nézett mélyen a szemébe, TaeMin nem értette a halk megjegyzést. – A ma estét és mindazt, amit mondtál – A fiú szó nélkül hajolt SooJin ajkaira, hogy végső búcsút vegyenek aznapra.


* * *

- Holnap.
- Holnap – súgta SonHa alig hallhatóan, majd megszakadt a vonal, s a lány azzal a lendülettel dőlt is az ágynak, ahogy sípszó ütötte meg a fülét.

Még maga SonHa sem értette, hogy hirtelen miért lett annyira izgatott és miért kezdte el oly’ mértékben várni a másnap délutánt. Eszébe jutott az a véletlen a csók a hintában ücsörögve a játszótéren, aztán a kellemes andalgás a kávézó felé, majd a vitába torkollott délután és ellenszenves elválás. SonHa mélyet sóhajtott. Azonban mégis hiábavaló volt a bosszúsága, az a félrecsúszott csók melegséggel töltötte fel SonHa kissé hűvös lelkét.

- Nem is volt olyan jó az a csók! – puffogta elégedetlenségben, pechjére pontosan abban a másodpercben hagyta el a mondta a száját, mikor bátyja lépett be a szobába.
- Milyen csók? – dugta be a fejét az ajtó és a félfa között.
- Hah?! – SonHa hirtelen felugrott, arca teljes vörösségben úszott, ahogy tudatosult benne DongHae jelenléte.
- Lemaradtam valamiről? – jelent meg DongHae mögött EunHyuk is, szeme kíváncsian ragyogott, ahogy SonHát méregette.
- Menjetek már ki! – lendítette feléjük a kezébe akadó első díszpárnát, melyet kedvenc anime figurája ékesített.
- Nem talált! – nyújtotta ki nyelvét az idősebb testvér, aztán felkapta a párnát lába mellől és SonHa irányába hajította. – Tesócsata! – kiáltotta EunHyukkal tökéletes összhangban, s már a következő pillanatban a lány ágyán termettek és hevesen csiklandozták minden egyes porcikáját.

SonHa megfeledkezett korábbi telefonbeszélgetéséről, hangos sikkantásai pedig csak még inkább mosolyra fakasztották az őt támadó fiúkat. Hosszú percekig tartott az édes kínzás, mire mindhárman nagyokat fújtatva hevertek végig az ágyon. A hasukat fogták zihálásuktól, SonHa szeméből még a könnyei is kicsordultak a röhögésnek köszönhetően.

- Elárulod végre, hogy milyen csókot emlegettél? – suttogta a fülébe DongHae kisvártatva.
- Nem! – vágta rá gondolkodás nélkül, és már fogta is menekülőre, azonban EunHyuk gyengéd szorítása, mely bal csuklóján landolt, megállította a lányt.
- Ugyan már, ne kéresd magad! – sutyorogta az idősebb.
- Nem szállnátok le rólam? – mormogta az orra alatt, tekintetével a puha szőnyeg anyagát kezdte pásztázni zavarában.
- Addig úgysem megyünk ki, amíg nem válaszolsz a bátyád kérdésre – kacsintott egyet EunHyuk, mire SonHa csak megforgatta szemeit elégedetlenségében.
- Ha hagyod magad, hamarabb szabadulsz – súgta ezúttal DongHae.
- Muszáj nektek mindig mindenbe beleütnötök az orrotokat?! – csattant fel idegesen a lány, majd hirtelen felpattant és kirobogott a szobájából.

DongHae és EunHyuk tanácstalanul nézett a lány után, végül az idősebb testvér volt az, aki megunta a némaságot. Közelebb csúszott EunHyukhoz, combjaik finoman összeértek, szinte már felpezsdítve a másik vérét, s a soha el nem múló vágyat, melyet egymás iránt éreztek.

- Az a helyzet, hogy Kim KiBum nemrég üzenetet hagyott a húgomnak – kezdett bele DongHae, bal tenyere észrevétlenül siklott EunHyuk jobb térdére és gyengéden rászorított. – Azt hittem, hogy először rendelést akar leadni, de végül nem ezért hívta az üzletet.
- Hanem? – pillázott nagyokat EunHyuk.
- SonHától kért találkozót – jegyezte meg alig hallhatóan.
- Gondolod, hogy randevúzni akar vele? – csillant fel EunHyuk mélybarna szempárja, DongHae akaratlanul mosolyodott el kedvese lélektükrei láttán.
- Ami azt illeti, Kim KiBum annyira nem rossz parti, viszont SonHa nem az a csajos típus. – EunHyuk beleegyezően biccentett. – Tudom, hogy ez részben miattam is van, hiszen majdnem öcsémként neveltem fel a húgomat, mégis szeretném, ha lenne valaki az életében, mikor én már nem leszek – DongHae tekintete elhomályosult saját gondolatától, EunHyuk ösztönösen hajolt közelebb hozzá, homloka a fiú halántékához ért.
- Ha te nem is, én mindig itt leszek a húgodnak. Megígértem – suttogta megértőn.
- Köszönöm – motyogta elcsuklón. – Ugye mindig vigyázni fogsz rá? – emelte meg fejét, pillantása rálelt EunHyuk kissé ködös szembogaraira.


* * *

Halk és édes sóhajok verődtek vissza a falakról, két test forrón simult egymáshoz, a lehető leggyengédebben feltérképezve a másik porcikáját. Az izmok olykor megfeszültek, a halk sóhajok felerősödtek, s elfojtott nyögések hagyták el ajkaikat. A levegő felforrósodott, az érzékek pattanásig feszültek, s átadták magukat a vágynak s régóta titkolt szerelmüknek.

- Köszönöm, Haschoko – pihegte ajkaira hajolva, lélegzetébe beleremegett a lány fedetlen mellkasa.
- Én köszönöm, hogy gyengéd voltál – elcsuklott a hangja, mikor a vágy lassanként apadt vissza, s csak az élmény maradt utána.
- Soha nem tudnálak bántani, Haschoko – emelte meg fejét a lány domborulatairól, a ködös-felemás tekintet rálelt a mélybarnán csillogó íriszekre. – Ugye nem okoztam fájdalmat most sem? – kérdezte, hangja megtelt némi aggodalommal, ahogy bal tenyere a lány arcára simult.
- Minden pillanat maga volt a mennyország – felelt kicsit ziháltan, arccsontjára halvány pír költözött vallomásától.
- Nekem egy kicsit vadnak tűnt – kuncogta, majd érzékien ajkai közé szorította EunSang alsó ajkát. – De ha így érzed, annak csak örülök.
- Most mi lesz? Hogyan tovább?

EunSang hangja kétséggel telt meg, ahogy végignézett a fölé magasodó fiatal férfin. Csalárdsága megkérdőjelezhetetlenné vált, hiszen meztelenül feküdt JongHyun alatt, aki hozzá hasonlóan hiányos öltözékben nehezedett a lányra. Azonban JongHyunnak esze ágában nem volt felegyenesedni és magára hagyni a lányt, kérdőn nézte EunSang vonásait, aki egyre sűrűbben szakította meg a szemkontaktust, hogy meglelje ruháit a lak egyes részein.

- Miért kérdezel ilyet? – biccentette oldalra a fejét, JongHyun meglepődött EunSang kérdésétől.
- Tudod jól – felelt keserűen, majd helyezkedni kezdett a fiú alatt.
- Hová készülsz? – nyomta vissza a felemelkedni akaró lányt.
- Mennem kell – fújtatott csalódottan.
- Akkor ennyi? Ennyi volt, Haschoko? – JongHyun hangja is csalódottsággal telt meg, majd megadva magát EunSang akaratán, legördült a lány testéről és elégedetlenül fellélegzett. – Azt hittem, hogy ez az este neked is jelentett valamit, Haschoko – jegyezte meg az orra alatt, miközben hosszú ujjait szőke fürtjei közé vezette és felrázta az összekuszált szálakat.
- Miért mondod ezt? – EunSang hangja elcsuklott, könnyes szemmel bámulta a mellette szuszogó JongHyunt.
- Ha jelentett volna bármit is, akkor most nem robognál vissza a vőlegényedhez. Másodszorra – szűrte fogai között elkeseredett haraggal.
- Ne mondj ilyet, Yagsog – EunSang képtelen volt elfojtani sírását, így az első sós csepp könnyedén gurult végig arcán, s végezte a puha szőnyegen.
- Akkor ne menekülj el megint, Haschoko! – nézett fel a remegő lányra, leengedte idáig tincseivel játszadozó karját és megemelte kissé a takarót. – Vállald fel az érzéseidet.
- Yagsog – dünnyögte könnyeivel küszködve.
- Bújj vissza mellém, vagy inkább hagyj el örökre, Haschoko. Többé ne keress. Ne gyere vissza ide és ha találkozunk is, ne ismerj meg.
- Yagsog~
- Ha most elmész, akkor tudom, hogy nem én kellek neked, és soha nem is én voltam az, akire vártál. Csak egy kaland leszek az életedben annak ellenére, hogy nekem te vagy maga az élet.
- Yagsog – nyelte le a folyton kibukkanó sós folyadékot.
- Döntsd el, hogy mit akarsz az életeddel, Haschoko. Én vagy a vőlegényed? Melyikünkre van szükséged?

JongHyun hangja kimért és ellenkezést nem tűrő volt. EunSang pedig tudta, hogy a fiú felháborodása meglehetősen jogos. Hiszen egyszer már faképnél hagyta, noha akkor még kevesebb történt köztük, mint a mostani alkalomkor, s tudta, hogy azt a napot egyikük sem fogja olyan könnyedén elfelejteni.
S most a fiú tanújelét is adta, hogy nem tudott még túllépni azon a délutánon. EunSangnak pedig ideje volt végre rendbe tennie az érzéseit, hisz’ bátyjának is tett említést félelmeiről. EunSang mozdulatlanul nézte JongHyun karját, mely még mindig ugyanabban a pózban tartotta a takarót és várta, hogy a lány mellé bújjon.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Pauu Lina krytyczna biel