-
Azért, hogy elég legyek neked.
-
Nekem mindenhogy elég vagy – zárta be a milliméternél is kisebb távolságot
ajkaik között. – Szeretlek, Lee TaeMin, mióta csak az eszemet tudom – lihegte a
csókba, ami fokozatosan vált egyre szenvedélyesebbé.
-
Szeretlek, Kim SooJin – sóhajtotta a lány ajkaira pillanatnyi elválásukkor,
jobb tenyere a vizes fürtök közé tévedt, bal karja gyengéden fonta át SooJin
vékony derekát.
Szinte
már elvesztek a vágy tengerében, olyannyira átadták magukat saját érzéseinek, s
ki tudja meddig merészkedtek volna az éjszaka leple alatt, ha egy erőteljes
torokköszörülés nem akadályozza meg a szerelmeseket. Ijedten reppentek szét,
ahogy eljutott hozzájuk a tónus. SooJin rögvest perdült egyet tengelye körül,
pupillája összeszűkült döbbenetétől.
-
Nem mondom meg a bátyádnak, hogy még mindig nem alszol, ha most rögtön belebújsz
a kabátba – húzta barátságos mosolyra száját HanGeng, kezében szorongatva az
említett ruhadarabot.
-
Öhm. Én. Én csak. Én csak lejöttem. Mert. Mert hát – hebegte zavarodottan,
vöröslő arccal és ajkakkal egyaránt.
-
SooJin-ah – sóhajtott fel mosolyogva. – Nem kell megmagyaráznod semmit sem.
ChaeRin kisöccsét pelenkás kora óta ismerem, így pontosan tudom, hogy
biztonságban vagy. – Visszaengedte maga mellé karját, miután SooJin végre
elvette a kabátot és gyorsan belebújt. – Hogy vagy, TaeMin-ah? – fordult ezúttal
a fiúhoz.
-
Öhm. Hyung – dőlt meg sietve. – Köszönöm kérdésed, jól vagyok! – egyenesedett fel,
rémülten járatta tekintetét HanGeng és SooJin között. – Nem akartam zavarni,
csak~
-
Csak a szerelem nem hagyott nyugtot neked, igaz? – Lágy görbület kúszott az
idősebb férfi ajkára TaeMin ugyanebben a másodpercben füle tövéig vörösödött.
-
Hyung – dünnyögte lesütött szemekkel és lehajtott fejjel, mindkét öklével
combjait ütögette aggodalmai közepette.
-
Ha a gyengébbik nem lenne a zsánerem, - közelebb lépett TaeMinhez és úgy
intézte hozzá intelmeit – akkor Kim SooJin engem sem hagyna hidegen és biztos
itt szobroznék egész éjjel az ablaka alatt, csak, hogy láthassam.
-
Hy-hyung – TaeMin arca paradicsomszínt öltött, egyébként sem elhanyagolható
méretű szempárja kistányérokká dülledt, csak a levegőt nyeldeste zavarában.
-
Tudom én, milyen a szerelmes-habókos lélek – veregette vállon TaeMint, majd
SooJinhez araszolt.
-
HanGeng? – pislogott aprókat a fölé magasodó férfire, akinek tenyerei
gondoskodóan fogták közre SooJin arcát.
-
Ez a fiú nagyon szeret téged, Kim SooJin, így eszemben sincs a boldogságotok
közé állni – cirógatta meg hüvelykujjaival a bársonyos bőrt, majd törődő puszit
nyomott a lány homlokára. – Lassan ideje lesz tényleg nyugovóra térni
mindkettőtöknek. Még egy fél órát fel tudom tartani a bátyádat, de tovább már
nem. Annyi idő elég lesz, hogy elbúcsúzzatok ma estére – sandított át TaeMinre,
aki megértvén a kérését, magabiztosan bólintott egyet. – Gyere hamarosan,
SooJin-ah.
-
Igen – biccentett parányit.
HanGeng
tökéletesen azzal a némasággal távozott a kapualjból, ahogyan megérkezett a
szerelmesek csókjakor. SooJin még kicsit ácsorgott magányosan, ám mikor két erős
kar ölelte át mellkasát, teste megremegett. Egy biztos lendülettel megfordult
az ölelő tagok alatt, majd sajátjait TaeMin nyakára kulcsolta és arcát a fiú
vállgödrébe temette. Mélyet szippantott a fiú édesnarancs-vanília illatából,
ismét egy visszafogott reszketéssel felelt saját cselekedeteire.
-
Tényleg ideje lesz mennem, SooJin-ah – pihegte érzékien a lány nyakára, majd
apró csókot hintett ugyanarra a pontra.
-
Ühüm – mantrázta némi csalódottsággal a hangjában.
-
Reggel találkozunk, SooJin-ah – TaeMin válaszában halvány mosolygást fedezett
fel a lány, így kibújt annak nyakszirtjéből és felnézett rá. – Fél kilencre itt
vagyok, és elkísérlek a kávézóba.
-
Köszönöm – felelte aléltan, ahogy elveszett a csokoládészín szemekben.
-
Ez a legkevesebb – reagált mosolyogva, lágyan megcirógatta SooJin arcát, de a
lány megállította, mielőtt még maga mellé engedte karját.
-
Nem csak a holnap reggelt – nézett mélyen a szemébe, TaeMin nem értette a halk
megjegyzést. – A ma estét és mindazt, amit mondtál – A fiú szó nélkül hajolt
SooJin ajkaira, hogy végső búcsút vegyenek aznapra.
* * *
-
Holnap.
-
Holnap – súgta SonHa alig hallhatóan, majd megszakadt a vonal, s a lány azzal a
lendülettel dőlt is az ágynak, ahogy sípszó ütötte meg a fülét.
Még
maga SonHa sem értette, hogy hirtelen miért lett annyira izgatott és miért
kezdte el oly’ mértékben várni a másnap délutánt. Eszébe jutott az a véletlen a
csók a hintában ücsörögve a játszótéren, aztán a kellemes andalgás a kávézó
felé, majd a vitába torkollott délután és ellenszenves elválás. SonHa mélyet
sóhajtott. Azonban mégis hiábavaló volt a bosszúsága, az a félrecsúszott csók
melegséggel töltötte fel SonHa kissé hűvös lelkét.
-
Nem is volt olyan jó az a csók! – puffogta elégedetlenségben, pechjére pontosan
abban a másodpercben hagyta el a mondta a száját, mikor bátyja lépett be a
szobába.
-
Milyen csók? – dugta be a fejét az ajtó és a félfa között.
-
Hah?! – SonHa hirtelen felugrott, arca teljes vörösségben úszott, ahogy
tudatosult benne DongHae jelenléte.
-
Lemaradtam valamiről? – jelent meg DongHae mögött EunHyuk is, szeme kíváncsian
ragyogott, ahogy SonHát méregette.
-
Menjetek már ki! – lendítette feléjük a kezébe akadó első díszpárnát, melyet
kedvenc anime figurája ékesített.
-
Nem talált! – nyújtotta ki nyelvét az idősebb testvér, aztán felkapta a párnát
lába mellől és SonHa irányába hajította. – Tesócsata! – kiáltotta EunHyukkal
tökéletes összhangban, s már a következő pillanatban a lány ágyán termettek és
hevesen csiklandozták minden egyes porcikáját.
SonHa
megfeledkezett korábbi telefonbeszélgetéséről, hangos sikkantásai pedig csak
még inkább mosolyra fakasztották az őt támadó fiúkat. Hosszú percekig tartott
az édes kínzás, mire mindhárman nagyokat fújtatva hevertek végig az ágyon. A
hasukat fogták zihálásuktól, SonHa szeméből még a könnyei is kicsordultak a
röhögésnek köszönhetően.
-
Elárulod végre, hogy milyen csókot emlegettél? – suttogta a fülébe DongHae
kisvártatva.
-
Nem! – vágta rá gondolkodás nélkül, és már fogta is menekülőre, azonban EunHyuk
gyengéd szorítása, mely bal csuklóján landolt, megállította a lányt.
-
Ugyan már, ne kéresd magad! – sutyorogta az idősebb.
-
Nem szállnátok le rólam? – mormogta az orra alatt, tekintetével a puha szőnyeg
anyagát kezdte pásztázni zavarában.
-
Addig úgysem megyünk ki, amíg nem válaszolsz a bátyád kérdésre – kacsintott egyet
EunHyuk, mire SonHa csak megforgatta szemeit elégedetlenségében.
-
Ha hagyod magad, hamarabb szabadulsz – súgta ezúttal DongHae.
-
Muszáj nektek mindig mindenbe beleütnötök az orrotokat?! – csattant fel
idegesen a lány, majd hirtelen felpattant és kirobogott a szobájából.
DongHae
és EunHyuk tanácstalanul nézett a lány után, végül az idősebb testvér volt az,
aki megunta a némaságot. Közelebb csúszott EunHyukhoz, combjaik finoman
összeértek, szinte már felpezsdítve a másik vérét, s a soha el nem múló vágyat,
melyet egymás iránt éreztek.
-
Az a helyzet, hogy Kim KiBum nemrég üzenetet hagyott a húgomnak – kezdett bele
DongHae, bal tenyere észrevétlenül siklott EunHyuk jobb térdére és gyengéden rászorított.
– Azt hittem, hogy először rendelést akar leadni, de végül nem ezért hívta az
üzletet.
-
Hanem? – pillázott nagyokat EunHyuk.
-
SonHától kért találkozót – jegyezte meg alig hallhatóan.
-
Gondolod, hogy randevúzni akar vele? – csillant fel EunHyuk mélybarna
szempárja, DongHae akaratlanul mosolyodott el kedvese lélektükrei láttán.
-
Ami azt illeti, Kim KiBum annyira nem rossz parti, viszont SonHa nem az a
csajos típus. – EunHyuk beleegyezően biccentett. – Tudom, hogy ez részben
miattam is van, hiszen majdnem öcsémként neveltem fel a húgomat, mégis
szeretném, ha lenne valaki az életében, mikor én már nem leszek – DongHae tekintete
elhomályosult saját gondolatától, EunHyuk ösztönösen hajolt közelebb hozzá,
homloka a fiú halántékához ért.
-
Ha te nem is, én mindig itt leszek a húgodnak. Megígértem – suttogta megértőn.
-
Köszönöm – motyogta elcsuklón. – Ugye mindig vigyázni fogsz rá? – emelte meg
fejét, pillantása rálelt EunHyuk kissé ködös szembogaraira.
* * *
Halk
és édes sóhajok verődtek vissza a falakról, két test forrón simult egymáshoz, a
lehető leggyengédebben feltérképezve a másik porcikáját. Az izmok olykor
megfeszültek, a halk sóhajok felerősödtek, s elfojtott nyögések hagyták el
ajkaikat. A levegő felforrósodott, az érzékek pattanásig feszültek, s átadták
magukat a vágynak s régóta titkolt szerelmüknek.
-
Köszönöm, Haschoko – pihegte ajkaira hajolva, lélegzetébe beleremegett a lány
fedetlen mellkasa.
-
Én köszönöm, hogy gyengéd voltál – elcsuklott a hangja, mikor a vágy lassanként
apadt vissza, s csak az élmény maradt utána.
-
Soha nem tudnálak bántani, Haschoko – emelte meg fejét a lány domborulatairól,
a ködös-felemás tekintet rálelt a mélybarnán csillogó íriszekre. – Ugye nem
okoztam fájdalmat most sem? – kérdezte, hangja megtelt némi aggodalommal, ahogy
bal tenyere a lány arcára simult.
-
Minden pillanat maga volt a mennyország – felelt kicsit ziháltan, arccsontjára
halvány pír költözött vallomásától.
-
Nekem egy kicsit vadnak tűnt – kuncogta, majd érzékien ajkai közé szorította
EunSang alsó ajkát. – De ha így érzed, annak csak örülök.
-
Most mi lesz? Hogyan tovább?
EunSang
hangja kétséggel telt meg, ahogy végignézett a fölé magasodó fiatal férfin.
Csalárdsága megkérdőjelezhetetlenné vált, hiszen meztelenül feküdt JongHyun
alatt, aki hozzá hasonlóan hiányos öltözékben nehezedett a lányra. Azonban
JongHyunnak esze ágában nem volt felegyenesedni és magára hagyni a lányt,
kérdőn nézte EunSang vonásait, aki egyre sűrűbben szakította meg a
szemkontaktust, hogy meglelje ruháit a lak egyes részein.
-
Miért kérdezel ilyet? – biccentette oldalra a fejét, JongHyun meglepődött
EunSang kérdésétől.
-
Tudod jól – felelt keserűen, majd helyezkedni kezdett a fiú alatt.
-
Hová készülsz? – nyomta vissza a felemelkedni akaró lányt.
-
Mennem kell – fújtatott csalódottan.
-
Akkor ennyi? Ennyi volt, Haschoko? – JongHyun hangja is csalódottsággal telt
meg, majd megadva magát EunSang akaratán, legördült a lány testéről és
elégedetlenül fellélegzett. – Azt hittem, hogy ez az este neked is jelentett
valamit, Haschoko – jegyezte meg az orra alatt, miközben hosszú ujjait szőke
fürtjei közé vezette és felrázta az összekuszált szálakat.
-
Miért mondod ezt? – EunSang hangja elcsuklott, könnyes szemmel bámulta a
mellette szuszogó JongHyunt.
-
Ha jelentett volna bármit is, akkor most nem robognál vissza a vőlegényedhez.
Másodszorra – szűrte fogai között elkeseredett haraggal.
-
Ne mondj ilyet, Yagsog – EunSang képtelen volt elfojtani sírását, így az első
sós csepp könnyedén gurult végig arcán, s végezte a puha szőnyegen.
-
Akkor ne menekülj el megint, Haschoko! – nézett fel a remegő lányra, leengedte
idáig tincseivel játszadozó karját és megemelte kissé a takarót. – Vállald fel
az érzéseidet.
-
Yagsog – dünnyögte könnyeivel küszködve.
-
Bújj vissza mellém, vagy inkább hagyj el örökre, Haschoko. Többé ne keress. Ne
gyere vissza ide és ha találkozunk is, ne ismerj meg.
-
Yagsog~
-
Ha most elmész, akkor tudom, hogy nem én kellek neked, és soha nem is én voltam
az, akire vártál. Csak egy kaland leszek az életedben annak ellenére, hogy
nekem te vagy maga az élet.
-
Yagsog – nyelte le a folyton kibukkanó sós folyadékot.
-
Döntsd el, hogy mit akarsz az életeddel, Haschoko. Én vagy a vőlegényed?
Melyikünkre van szükséged?
JongHyun
hangja kimért és ellenkezést nem tűrő volt. EunSang pedig tudta, hogy a fiú
felháborodása meglehetősen jogos. Hiszen egyszer már faképnél hagyta, noha
akkor még kevesebb történt köztük, mint a mostani alkalomkor, s tudta, hogy azt
a napot egyikük sem fogja olyan könnyedén elfelejteni.
S most a fiú tanújelét
is adta, hogy nem tudott még túllépni azon a délutánon. EunSangnak pedig ideje
volt végre rendbe tennie az érzéseit, hisz’ bátyjának is tett említést
félelmeiről. EunSang mozdulatlanul nézte JongHyun karját, mely még mindig
ugyanabban a pózban tartotta a takarót és várta, hogy a lány mellé bújjon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése