25. fejezet - Szerethetlek...?

EunSang hosszú idő óta először sírta álomba magát, s nem utoljára volt álmatlan éjszakája. Egyik oldaláról a másikra fordult, kereste folyton folyvást a megfelelő pozíciót, de sehol sem találta a helyét. Még messze volt a pirkadat, azonban EunSang hiába küszködött, képtelen volt álomra hajtani a fejét. A fél éjszaka nyugtalansága után úgy döntött, a többit inkább a nappaliban tölti. Ébren, végiggondolva az életét.

Ellenben a lány még a kanapén ücsörögve sem tudott higgadt maradni, a pamlagon is csak emészteni tudta magát, végül közel háromnegyed óra önmarcangolás után magára kapott egy kényelmes pólót, egy nadrágot, belebújt a cipőjébe, majd felkapta a slusszkulcsot és az éjszaka leple alatt kiszökött az otthonának hívott házból.

Fogalma sem volt róla, hova menjen, mihez kezdjen magával, végül szívére hallgatva ahhoz a bizonyos nagy fához hajtott, ahová oly’ sok emlék kötötte. Idegessége lassanként alábbhagyott, ahogy közeledett az ismerős helyszínre, végül leparkolt a park szélén, kibújt lábbelijéből, és mezítláb lépdelt el a fatörzsig. Megfontoltan szedte lépteit, ajkaira halvány, felfelé ívelő görbület költözött, majd odaérve, mindkét tenyerét a háncsra simította. Felsóhajtott. Hosszan és nagyon mélyen. Szemei automatikusan csukódtak le, ahogy a mély lélegzet távozott tüdejéből, ám szinte rögvest a torkán is akadt a következő szusszanat, amikor melegséget érzett meg kézfejein.

Ismerős. Feltűnően ismerős forróság járta át a bőrét, amihez egyben gyengédség és törődés csatlakozott. A puha tenyerek vigyázva, már-már félénken simították tovább EunSang karjait, míg végül a bal tenyér a lány jobb oldali csípőjénél állt meg, másikat pedig EunSang nyakára vezette. A lány újra és újra megremegett a lágy érintésektől, résnyire tárt ajkai között újabb és újabb sóhajok szöktek ki.

- Miért jöttél ide? – súgta alig hallhatóan a lány fülébe.

- Nem tudom – pihegte egy szívdobbanás múltán.

- Hm. Attól még örülök, hogy itt vagy. – Apró puszit hintett a lány arccsontjára, minek köszönhetően EunSang összerezzent.

- Én is – sóhajtott fel, szemhéjaiba életet lehelt, majd lassan felemelte őket. – Yagsog – formálta kicsiny mosollyal a száján, amikor tekintete rálelt JongHyun ragyogó szempárjára.

- Haschoko. – A félszeg görbület viszonzásra lelt, JongHyun EunSangra mosolygott. – Jó, hogy itt vagy – cirógatta meg finoman az arcát. – Gyere ide.

JongHyun elvette a kezét EunSang nyakáról, vigyázva elhúzta a lányt a fától, majd a következő pillanatban mindkét karjával átölelte a lány derekát. EunSang ösztönösen hajtotta fejét JongHyun nyakszirtjébe, hosszan belélegezte a fiú illatát, miközben megkapaszkodott a fiú nyakában. JongHyun érzéki mozdulattal vezette végig tenyereit EunSang gerince mentén, visszafogottan megérintve a lány fenekét is, s ezzel még közelebb préselte őt magához.

- Yagsog – suttogta JongHyun bőrére, a fiú teste megrázkódott a meleg hanghullámtól.

- Igen, Haschoko? – puszilta meg a kissé zilált tincseket.

- Yagsog. Én. Én – motyogta, ahogy fokozatosan eluralkodott rajta zavara.

- Igen? – Végighúzta orrhegyét a lány lüktető nyakának ívén, majd apró csókot hintett csuklyájára. – Mit szeretnél?

- Yagsog. Én. Én.

EunSang reszketve bújt ki JongHyun vállgödréből, majd nézett mélyen a fiú szemébe. Elveszett a csillogó lélektükrökben, amik kíváncsian fürkészték EunSang tekintetét. JongHyun ajkai továbbra is mosolyra álltak, így a lány szájára is némi görbület költözött. A lány még néhány szívdobbanásnyi ideig szó nélkül figyelte JongHyunt: a pillantását, a mosolyát, a szőke fürtöket, amik rakoncátlanul lógtak szemébe, nyakának egy-egy pontját, végül újra a kissé telt ajakpáron állt meg szembogaraival.

- Haschoko? – szakította ki a lányt merengéséből, azonban választ már nem kapott.

Legalábbis szóbelit, olyat, amilyet várt, nem. EunSang hirtelen ötlettől vezérelve JongHyun ajkaira hajolt, majd olyan hevességgel csókolta meg száját, hogy szinte már tépte a fiút fogaival. JongHyun sem volt rest, épp azzal a vadsággal csókolt vissza, ahogyan EunSangot érezte szájára tapadni. Kezeik felfedező utat jártak be a másik testén, míg végül egy váratlan pillanatban EunSang már a faházban találta magát, hátán fekve, kissé hiányos öltözékben és JongHyunnal a mellkasán.

- Nem gondoltam, hogy újra itt talállak, de most nem engedlek el – zihálta EunSang mellei közé, majd a lehető legérzékibb módon simogatta le róla a melltartót, EunSang ajkai között halk nyöszörgés távozott, megragadta JongHyun haját és egy biztos lendülettel rántotta vissza, hogy forró csókban egyesüljenek.

* * *

„Rendben.”

SonHa mélyet sóhajtva engedte le mobilját combja mellé, ami egyetlen szívdobbanással később ütemes rezgésbe kezdett. Felemelte a zajos készüléket és a kijelzőre pillantott. Pupillája kistányérméretűre dülledt a név láttán, a szíve hatalmasat dobbant mellkasában, aztán még hevesebb dübörgés vette át a helyét, ahogy tudatosult SonHában a hívó fél. Újra és újra nyelt egy nagyot, majd reszkető kézzel füléhez emelte a mobilt.

- Igen? – szólt bele idegesen.

- SonHa? KiBum vagyok. Kim KiBum – hallott meg egy szintén izgatott hangot.

- Mit akarsz? – mormogta, ezzel is próbálta leplezni saját érzéseit.

- Öhm. Hát. Te. Te írtál rám, nem? – KiBum hangja még mindig félénk és kétségbe esett volt.

- Mert üzenetet hagytál – dünnyögte válaszul.

- Igen, mert muszáj volt.

- Mit volt muszáj? – egyenesedett fel az ágyon, ujjait rövid tincsei közé vezette, laza mozdulattal felrázta őket, s egy mély sóhajt engedett ki magából.

- Felhívnom. Vagyis üzenetet hagynom.

- Miért volt muszáj? – húzta fel bal szemöldökét értetlenségében.

- Úgy elrobogtál a kávézóból, hogy esélyem sem lett volna megmagyarázni bármit is.

- Bocs’, de nem úgy látszott, mintha olyan nagyon meg akarnád beszélni a dolgokat! – háborodott fel a lány, ahogy felidézte magában a történteket.

- Te sem tűntél túlzottan higgadtnak! – vágott vissza kicsit erélyesebb hangon, amitől SonHa csak még idegesebb lett.

- Te mégis miről beszélsz?! – Szinte már sikította szavait, felpattant az ágyról és fel-alá járkált tovább a szobájában. – Majdnem megfulladtam, de ahelyett, hogy segítettél volna, inkább hülyeségeket kérdezgettél.

- Milyen hülyeségre gondolsz? – Kíváncsiság költözött KiBum hangjába.

- Tudod te nagyon jól, hogy mire gondolok – morogta.

- SonHa?

- Mi van?

- Jobban van már a torkod? – mosolygás bújt meg KiBum kérdésében.

- Hah? Mi van?

- Hallottad. Jobban van a torkod, vagy még fáj a tea miatt? – kuncogta halkan.

SonHa a füle tövéig vörösödött zavarában, hirtelen torpant meg a kérdést hallva. Érezte, hogy lassanként elönti a testét a forróság, és nem tud értelmesen reagálni a fiú további kérdéseire, ha mihamarabb nem higgad le. Alsó ajkát harapdálva nézett kifelé a szobaablakán, csak bámult bele a sötét éjszakába, kémlelve a csillagokat, tőlük remélve a segítséget.

- SonHa? – zökkentette ki a lányt merengéséből.

- Itt vagyok – felelt egy mély lélegzetvétellel egybekötve. – Nem fáj semmim.

- Örülök – KiBum hangja is megértőre váltott. – Akkor van kedved holnap eljönni a kávézóba?

- Ezt írtam, nem? – nyelt egyet.

- SonHa, kérlek – sóhajtott fel aggodalmasan. – Csak akkor gyere, ha tényleg van hozzá kedved, és nem kényszerből teszed.

- Van – harapta el egyszavas mondatát.

- Köszönöm, SonHa.

- Azért annyira ne örülj, mert ha megint bevágod a durcát, akkor faképnél hagylak, és nincs több esélyed – fenyegette meg immáron mosolyogva.

- Rendben.

- Hát, akkor, szia! – vette búcsúzóra a beszélgetést.

- SonHa?

- Hm? Mi az? – pislogott maga elé.

- Szép álmokat, aludj jól – kívánt ezzel jó éjszakát SonHának.

- Öhm – újra eluralkodott rajta lányos zavara, majd pironkodva ugyan, de reagált KiBum szavaira. – Neked is szép álmokat.

- Holnap.

- Holnap – súgta alig hallhatóan, majd megszakadt a vonal, s SonHa azzal a lendülettel dőlt is az ágynak, ahogy sípszó ütötte meg a fülét.

* * *

SooJinnek több sem kellett. Habár a fiút még mindig nem látta a szürkületben, nem váratta tovább szerelmét. Leugrott az ülőkéről, magára kapott egy nyúltabb pólót és egy nadrágot, majd úgy, ahogy volt, lerobogott a ház elé. Kissé nedves, félig feltűzött tincsekkel, elmosódott sminkkel. Azonban nem érdekelte SooJint, kilépve meglátta kedvesét, aki teljes valójában ott állt alig néhány méterre tőle.

SooJin boldog mosolyra húzta száját, ahogy tekintete rálelt TaeMin gyémántként tündöklő szembogaraira. Lábai parancs nélkül vitték őt a fiúhoz, szinte már lebegett a föld felett, ahogy letudta azt a pár métert kettejük között. TaeMin egy tapodtat sem moccant, nehogy elveszítse a lányt szeme elől, mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, SooJin szépsége megbabonázta a mindig tiszta fejű fiút. Torkán akadtak a szavak, ahogy újra és újra végigmérte a lány karcsú alakját.

- Szép estét, Kedvesem – vonta karjaiba SooJint, amint a lány az utolsó lépést tette felé.

- Hogyhogy itt vagy? – bújt bele a meleg ölelésbe.

- Nem bírtam csak úgy elmenni. Egyszerűen képtelen voltam hazaindulni – súgta a lány vállgödrébe, hosszan beleszagolt a vizes tincsekbe, majd elégedetten felsóhajtott. – Finom az illatod.

- Köszönöm – pihegte.

- A legszívesebben így maradnék a hátralévő életem során – vallotta be őszinte érzéseit. – Lehetne, hogy így maradunk? – lehelt apró csókot SooJin fürtjeire.

- Nekem nem gond, ha bírod az egyhelyben ácsorgást – bújt még jobban TaeMin nyakába.

- Veled a világ végére is elmennék, nem számítana, mennyi időbe telik.

- TaeMin-ah? – lélegzett fel a fiú nevével.

- Hm? – hajolt SooJin állához, lehelete játékosan megcirógatta a lány arcbőrét.

- Mikor lettél te ilyen romantikus? – sütötte le szemeit.

- Hogyan? – nézett balgán a lányra, aki még ugyan kicsit bátortalanul emelte fel szemhéjait. – Miért kérdezel ilyet, SooJin-ah?

- Nem ilyen voltál kamaszkorunkban – jegyezte meg az orra alatt.

- Szerinted nem változhatnak az emberek? – biccentette oldalra a fejét. – Nem lehet olyan esemény valakinek az életében, ami megváltoztatja őt?

- Nem tudom – vont vállat könnyelműen. – Nem hiszem, hogy olyan egyszerű lenne a változás bárkinek is.

- Bárkinek nem is az, de ha van miért vagy kiért változni, akkor sokkal könnyebben és gördülékenyebben megy a dolog – húzta biztató mosolyra telt ajkait.

- Mit értesz ez alatt, TaeMin-ah? – rebegtette hosszú pilláit.

- Én képes voltam változni, mert volt kiért – cirógatta meg arcát gyengéden.

- Hah? – Mély döbbenetbe taszította a lány TaeMin őszintesége.

- Jól hallottad. Érted változtam meg SooJin-ah. Egyedül miattad lettem ilyen – apró csókot nyomott a lány homlokára, majd újfent megkereste a homályos lélektükröket.

- De miért? Hiszen neked ott volt a barátnőd. Akár minden ujjadra juthatott legalább egy lány – értetlenkedett.

- Meglehet, így van, SooJin-ah, de nekem nem kellett minden ujjamra a "legalább egy". Csak is Egy valakire van szükségem. Egyre, aki a legjobbat hozza ki belőlem.

- T-Tae. TaeMin-ah? – dünnyögte ámulatában.

- Amikor először megláttalak a nővérem kávézójában, abban az egyenruhában, és ahogy forogtál az asztalok között, szinte már olyan volt, mintha táncolnál, már akkor tudtam, hogy rád van szükségem. Attól a naptól fogva nem tudtam másra gondolni, senkivel nem éreztem magam szabadnak és annak, aki valójában vagyok. Elhatároztam, hogy megváltozom azért, hogy udvarolhassak neked. Azért, hogy elég legyek neked. – Füle hegyéig elvörösödött mondata végére, elkapta SooJinről a tekintetét és cipőjének orrát mustrálta tovább.

SooJin mellkasa korábban veszett ütemet diktált, majdnem kiugrott a helyéről, ahogy eljutottak hozzá TaeMin szavai, végül összeszedve minden bátorságát, s a bordái között szapora ritmust verő szívére hallgatva, két tenyerét a zavarodott fiú arcára csúsztatta. Teljes nyugalomban és törődéssel telve simogatta meg a puha bőrt, majd szelíd erőszakossággal felemelte TaeMin fejét, hogy még egyszer elveszhessen a csokiszín szemekben. Örökre abba a tengerbe akart fulladni.

TaeMin ijedten és közben mégis reményteljesen járatta szembogarait SooJin szempárjában, szerette volna, ha a lány mielőbb válaszol valamit vallomására, ellenben SooJin szájából nem törtek fel az ellenérvek vagy a hosszú monológ. Csupán néhány szót préselt ki magából.

- Nekem mindenhogy elég vagy – zárta be a milliméternél is kisebb távolságot ajkaik között. – Szeretlek, Lee TaeMin, mióta csak az eszemet tudom – lihegte a csókba, ami fokozatosan vált egyre szenvedélyesebbé.