24. fejezet - Őszinte érzelmek vagy adott szavak...

EunSang kérdőn vizslatta az ismeretlen eredetű foltot, gondolatban számba vette sminkkészletét, s nyugtázva a látottakat – miszerint még hasonló sötét árnyalat sem képviselteti magát a kollekciójában –, TaekWoonnak szegezte a kérdést.

- Tudnom kellene valamiről? – A lány szemébe hirtelen könnyek szöktek mélységes csalódottságától.

- Jagi? – pislogott nagyokat a fiatal vőlegény.

- Most ne, TaekWoon. – EunSang hangja kimértre váltott. – Most ne becézgess.

- EunSang? Mi a baj? – értetlenkedett továbbra is balgán.

- Hogy’ kerül rúzsfolt az ingedre, Jung TaekWoon? – A kibuggyanni készülő sós nedvességet sietve nyelte le, mielőtt még útjára indulhatott volna.

- Hah? – tuszkolt le egy méretes gombócot a torkán.

Azonban EunSang szóbeli válasz helyett közelebb lépett TaekWoonhoz, lassan felemelte a kezét, mely kissé megremegett aggodalmaitól, majd a csalárdságról árulkodó maszatra mutatott. A férfi az inggallérra fogott, két ujja közé szorította a matériát, majd másik kezével picit törölgetni kezdte a foltot. Hiábavaló volt minden próbálkozása, mert az árulkodó jel nem illant el egyetlen pillanatra sem.

- Nos? – hátrált két nagyobb lépést, miközben összefonta karjait mellkasa előtt. – Szeretnél valamit elmondani, TaekWoon? – sóhajtott fel nehézkesen.

- EunSang, ez nem az, aminek látszik! – emelte fel tenyereit védekezően, s folytatta tovább magyarázkodását. – Csak egy félreértés az egész, Jagi. A srácokkal elmentünk picit kiengedni a gőzt, ahogy írtam is neked üzenetben, aztán a sokadik bárban összeakadtam HyoSunggal~

- HyoSung? Mármint Jun HyoSung? Az esküvőszervezőnk? – rebegtette pilláit meglepettségében.

- Igen – biccentett. – Vele és a barátnőjével, Song JiEunnel. De hidd el, EunSang, hogy semmi nem történt – mentegetőzött.

- Akkor biztos megvan az oka is, miként került az ingedre valamelyikük rúzsa. Megbotlott valamelyik lány és te lovagként siettél a megmentésére, minek köszönhetően sikerült a nyakadra zuhannia és véletlenül összekente a ruhádat. Így történt? – kérdezte ridegen.

- EunSang. Ezt az egészet túlreagálod. Hidd el, hogy nincs más nő a számomra, csak te, Park EunSang – indult meg a lány felé, aki szinte már egész testében remegett félelmeitől.

- TaekWoon – szipogta könnyeivel küszködve, megkapaszkodott vőlegénye alkarjaiban, mielőtt még összeesett volna.

- Lehet, hogy egy pillanatra elveszítettem a fejemet HyoSung közelében, de nem történt semmi olyan, ami miatt aggódnod kellene, Jagi. Téged szeretlek és téged akarlak elvenni feleségül. HyoSung csak egy véletlen félresiklás volt, aminek szerencsére nem lett semmilyen következménye – nézett mélyen a lány szemébe utolsó szavakor.

- Tényleg? – biccentett parányikat. – Egyáltalán semmi?

- Semmi. Bár be kell, valljam, megcsókoltuk egymást – lélegzett mélyen, majd folytatta gondolatát. – De nem jelentett semmit. Akkor sem és most sem.

- Rendben van. Hiszek neked, TaekWoon – nyelt egy nagyot EunSang. – Tudod mit?

- Hm? Mit?

- Felejtsük el ezt az estét, rendben? Ne beszéljünk többet róla, az lesz a legjobb mindkettőnknek. Én nem firtatom többé, hogy mi történt a mai este, mára kaptunk mindketten egy-egy szabadnapot, amiről többé nem teszünk említést – EunSang tökéletes higgadtsággal intézte ajánlatát TaekWoonhoz.

- Egész biztos, hogy ezt szeretnéd EunSang? Nem feszegetni tovább ezt a témát? A szőnyeg alá söpörjük? – kételkedett kicsit.

- Így lesz a legjobb. Mindkettőnknek megvolt a maga kis játéka az esküvő előtt, amit egy képletesen lezárt borítékban fogunk őrizni és a sírba vinni magunkkal.

- Ahogy szeretnéd, EunSang – emelte fel jobb kezét és gyengéden megcirógatta a lány arcbőrét.

- Szeretnék lepihenni végre.

TaekWoon ajkaira halvány mosoly költözött EunSang mondatától, mire még egyszer lágyan megsimogatta az arcát, majd érzéki csókot lehelt ajkára. Az érzéki és egyben békülő szándékú csók néhány pillanatra elmélyült, majd miután EunSang is letusolt, ágyba bújtak. Szorosan egymáshoz simulva és a másikat ölelve. Noha, EunSang szemet hunyt TaekWoon tette felett, teljes mértékig nem hitt a férfinek, éppen azért, mert ő maga is vétett ellene... s azóta is csak azokra a pillanatokra tudott gondolni, amiket JongHyun karjaiban töltött önfeledten.

Mellkasa szűkössé vált, végül lehunyta szemeit és hosszú idő óta először, álomba sírta magát. Felejteni szeretett volna, bár maga sem tudta, mégis mit. TaekWoon csalárd szavait vagy JongHyun szerelmét és érintéseit? ...és a saját érzéseit, melyek egyre nagyobb káosszá lettek szívében.

* * *

- Azzal mennyit mondok neked, hogy Kim KiBum a CL’s Cafe-ból? – SeHun csak nyelt egy nagyot a vonal túlvégen.

- Ki? – pislogott, mikor tudatosultak benne végre SonHa szavai. – Kivel mennyit mondasz?

- KiBum. Kim KiBum a Cl’s-ből – fújtatott.

- Hm. Tulajdonképpen semmit nem mondasz vele. Azon kívül, hogy a környék legkelendőbb agglegényei közé sorolják a fiatal fruskák anyukái, semmit. Kedves és tisztelettudónak ismerem. Miért? Mi van vele?

- Semmi – morogta az orra alatt, igazságtalannak érezte SeHun gondolatát.

SonHa szent meggyőződéssel állította, hogy Kim KiBum sem más, mint bármelyik korabéli fiatal vagy épp környéken élő, egyedülálló hímnemű. Bár szíve mélyén egy kicsit mégis egyet értett legjobb barátjával, ami kifejezetten nem tetszett a sértődött lánynak. Jobb szerette tartani magát saját döntéseihez és nem igazán díjazta, ha valaki a másik igazáról akarta erővel meggondolásra bírni. Ellenben itt szó sem volt még hasonlóról sem. SonHa saját maga is belátta, hogy félreismerte Kim KiBumot és valóban olyan kedves, mint amilyen a parkban volt a minap. Csak az a csók... az a félrecsúszott csók; annak nem kellett volna megtörténnie. Vagy legalábbis nem így.

- Sonny? – rángatta vissza mélázásából a lányt SeHun mély hangja.

- Hah? Mi van? – pislogott maga elé.

- Mi történt KiBummal? Mi zaklatott fel vele kapcsolatban? – SeHun szavai teljes megértéssel csengtek.

- Öhm. Hát. Khm. – SonHa füle hegyéig vörösödött zavarában, hirtelen azt sem tudta, hogy hol van.

- Igen? – nyújtotta el a második szótagot. – Mi történt?

- Öhm. Hm – fújtatott nagyokat.

- Sonny? Mi van veletek? – SeHun kérlelhetetlen volt, nem hagyta annyiban, SonHa hiába fohászkodott érte magában.

- Semmi.

- Semmi? Miért vannak nekem kétségeim?

- Aish! – nyögött fel keservesen SonHa.

- Na! Elég most már! Miért húztad fel magad? – SeHun hangja erélyesebbre váltott, SonHa ugyanekkor összerezzent egy pillanatra.

- Nem húztam fel magam, csak kiakadtam erre a Macskahercegre, akinek nincs két értelmes pillanata.

- Sonny? – morgott SeHun.

- Jó! Na! Megcsókolt! Most jobb, hogy tudod?! – fakadt ki ingerülten SonHa.

- Ettől akadtál ki? Egy nyamvadt csók miatt? Komolyan, Lee SonHa? Te olyan lány vagy, akit fel lehet idegesíteni egy rossz csókkal?

- Nemvoltolyanrossz – duzzogott a lány, miközben egyetlen lélegzetvétellel vallott színt SeHun előtt.

- Na? Akkor ennyire mégsem olyan nagy a baj – kuncogta SeHun.

- Hagyd abba, vagy inkább leteszem! – vágott vissza még mindig morcosan.

- Ugyan már, SonHa! Ne legyél ennyire makacs! Rád fér egy kis kikapcsolódás, és azért Kim KiBum nem épp a legrosszabb parti – mosolygott a vonal másik végén.

- Ne akard, hogy kitépjem a nyelved, Oh SeHun!

- Jó-jó, felfogtam. De figyelj csak, Sonny.

- Hm? Mit szeretnél?

- A helyedben én nem borulnék ki egy csók miatt és lehet, adnék egy esélyt, hogy jóvátegye a bűnét.

- SeHun? – kerekedett ki SonHa pupillája, szinte kiesett a szemgolyója, annyira meresztette őket.

- Megjött Bambi, mennem kell. Majd beszélünk, Sonny! Szia!

- Szi~

Ezzel a vonal megszakadt. SonHa már csak a foglalt jelzést hallgatta, végül letette a telefont maga mellé és elfeküdt az ágyán. Nagyot fújtatott, s közben sötét tincsei közé fúrta vékony ujjait. Újra és újra felrémlett benne SeHun utolsó mondata, azonban sokáig nem tudott tanakodni, mert egy újabb emlékkép ütött szöget a fejében, ami egyre inkább nem hagyott nyugtot a lánynak.

A sötétbarnán csillogó, macskás ívet birtokló szempár jelent meg SonHa előtt szüntelenül. Újra és újra felbukkant, s ezzel még jobban megőrjítette az egyébként is tanácstalan lányt. Vett egy utolsó nagy levegőt, majd mielőtt még újfent meggondolná magát, előkotorta a hátsó zsebéből a cetlit, amire KiBum telefonszámát firkálta fel, s egyetlen szót pötyögött le. Mélyet sóhajtva engedte le mobilját combja mellé, ami egyetlen szívdobbanással később ütemes rezgésbe kezdett. Felemelte a zajos készüléket és a kijelzőre pillantott.

* * *

- SooJin-ah?

- Igen? – suttogta a lehető legmegértőbben.

- Hiányzol – pihegte alig hallhatóan TaeMin.

- Te is – felelt boldogsággal telve. – Te is nekem.

- Valóban? – Remény szökött a fiú reakciójába, SooJin ajka még szélesebb görbületre váltott.

- Most is épp rád gondoltam – vallotta be pironkodva SooJin, arca paradicsomszínt öltött a másodperc tört része alatt.

- Én sem tudlak kiverni a fejemből. Tizenöt éves korom óta képtelen vagyok rá – lihegte már kissé idegességében, majd nyelt egy nagyot mondata végén, izgatottan várta a lány reakcióját.

- T. Tae? TaeMin? – hebegett kikerekedett szemekkel. – Mit? Mit mondtál az előbb? – motyogta érthetetlenül, teljes képzavarban feküdve a hűlő fürdővízben.

- SooJin-ah, én. Khm. Én. Én. Szóval én már. Már. Én. Öhm. Én már régóta. Öhm. Én. SooJin-ah, én. Én szóval.

- TaeMin-ah? – szakította félbe a zavarodott mormogást.

- Hah? Igen? – Kíváncsiskodott a fiú, félénksége tovaszállt SooJin hangjától.

- Holnap is eljössz a kávézóba? – tette fel halk kérdését, szíve heves ritmusban kezdett verni mellkasában.

- Minden nap – felelt könnyedén, hezitálás nélkül. – Egyetlen napot sem bírnék ki nélküled, SooJin-ah.

- TaeMin – pironkodott, úgy érezte, hogy a víz forróbb, mint eddig bármikor.

SooJin csak mosolygott maga elé, legmerészebb álmaiban sem gondolta, hogy valaha is ilyen beszélgetés lesz közte és a fiú között, akiért már kamaszkora óta rajongott, és soha nem merte bevallani neki az érzéseit. Valahányszor belekezdett egy újabb célba, mindig azt kérdezte magától: Vajon büszke lenne rám, ha tudná? Vajon mit szólna hozzá? Ám SooJin ezeket a kérdéseket még akkor is félt feltenni, mikor ChaeRin kávézójában kezdett dolgozni. S mikor megsérült a fellépéskor, akkor is szerette volna, ha TaeMin mellette van, és elsírhatja a fiúnak minden bánatát. A lány szeméből útnak indult az első könnycsepp, amit egy második és egy harmadik követett.

- Jól vagy, SooJin-ah? – kérdezte TaeMin a szipogást hallva.

- Persze. Semmi baj – törölgette szemeit.

- Miért sírsz?

- Nem sírok – hazudta lesütött szemekkel, miközben még egy könnycseppet törölt le arcáról.

- Hallom, hogy pityeregsz. Mi bánt, SooJin-ah? Történt valami? Baj van? – záporoztak kérdései a lány felé.

- Nem. Csak. Csak eszembe jutott valami – sóhajtotta.

- Elmondod? – kérlelte halkan.

- Nem kellene inkább aludni mennünk? – terelte a témát a kényes beszélgetésről.

- Ha megígéred, hogy holnap elmondod, akkor most leteszem a telefont és hazamegyek.

- Ren~. Hah? – kapta fel a fejét a kád széléről. – Haza? Miért? Hol vagy, TaeMin? – pislogott nagyokat.

- Hogy hol? – kuncogott parányikat.

- TaeMin-ah? – döntötte oldalra fejét értetlenségében. – Hol vagy most?

- Hm. Nézz ki az ablakodon.

- Hah? – nyelt egy nagyot a lány, de szinte a torkában is akadt a lélegzete.

SooJin kapkodva kezdett kimászni a kádból, még a telefont sem volt képes letenni a kezéből, azzal próbált meg kikászálódni a vízből, majd az előre odakészített törölközőbe sietve betekerte vizes testét és robogott is át saját szobájába.

Feltérdelt az ablakpárkány előtti kis ülőkére, elhúzta a függönyt és lassan fürkészni kezdte a félhomályban TaeMint. Izgalmában legalább háromszor körbenézett, de sehol sem lelte a fiút, szemébe könnyek szöktek csalódottságától, majd miután a telefonjára szorított, rájött, hogy a vonalat nem szakította meg, TaeMin még mindig a vonal túloldalán várja, hogy a lány reagáljon valamit.

- TaeMin-ah? – kapta füléhez a mobilt.

- Jól áll a nedves haj – bókolt érzéki hangon, SooJin mellkasa még szűkösebb lett, mint a hívás elején.

- Öhm. Te. Te látsz? Engem? – motyogta vörösen izzó arccal.

- Ha kinézel, akkor te is láthatsz engem – mosolyogta.

- Hah? – nyelt egy újabbat, majd megint az ablaküvegen át kezdett bámulni.

- Lejössz? Szeretnélek még egyszer látni ma este.

SooJinnek több sem kellett. Habár a fiút még mindig nem látta a szürkületben, nem váratta tovább szerelmét. Leugrott az ülőkéről, magára kapott egy nyúltabb pólót és egy nadrágot, majd úgy, ahogy volt, lerobogott a ház elé. Kissé nedves, félig feltűzött tincsekkel, elmosódott sminkkel. Azonban nem érdekelte SooJint, kilépve meglátta kedvesét, aki teljes valójában ott állt alig néhány méterre tőle. Mosolyogva...