23. fejezet – Hogyan tovább...?

- És mi van akkor, ha az a boldogság és biztonság nem TaekWoon mellett van? – suttogta a járdakövet mustrálva.

- EunSang-ah? Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte JungSoo a vonal túloldalán, azonban a lány képtelen volt megszólalni. – EunSang? Ott vagy még, EunSang? Halló? EunSang-ah?!

- Itt vagyok – felelt néhány habozással töltött perc múltán.

- Mire akartál célozni az előbb? – JungSoo hangja aggodalommal telt meg, ahogy újfent faggatni kezdte a húgát.

A lány csak nyelte és nyelte a torkában gyülemlő méretes gombócokat, kereste a megfelelő választ Bátyja kérdésére, de sehogyan sem találta a szavakat. Csak billegett egyik lábáról a másikra, fel nem emelve a fejét a szürke kövezetről. A járdától remélt némi tanácsot, hasztalanul.

- EunSang? – csendült fel kissé erélyesebben az idősebb testvér hangja.

- Semmire – reagált monoton.

- Valami mondatta veled ezeket, EunSang-ah. Ki vele! Miért fordult meg ilyen a fejedben? – erősködött tovább.

- Késő van, Oppa, és TaekWoon is biztos vár már otthon – kezdett mentegetőzni, ahogy fivére továbbra sem ágált a beszélgetés témájától.

- EunSang, holnap odautazom, meg kell beszélnünk a dolgokat! – Ezzel JungSoo megszakította a vonalat, a lány pedig könnyes szemmel bámulta a kicsiny kijelzőt, ami egyetlen lélegzetvételével később elsötétült.

A lány fújtatott még párat, aztán táskája mélyére csúsztatta a készüléket és végleg hazaindult. Szapora léptekkel haladt a kietlen utcákon, az ismeretlen környék lassanként borult sötétségbe, néhány helyen még lámpafény sem segített a közlekedésben. EunSang szorította a táskája vállpántját, kapkodva pakolta lábait egymás után, szinte már futott.

Egy keresztutcából zajt hallott, egy másodpercre megtorpant, gyorsan körbeforgatta a fejét a veszélyforrás után kutatva, majd a távolban felbukkanó, zöldes-sárgán csillogó szempár megnyugtatta a lányt, hogy csak egy macska próbál élelmet keresni az éjszakában. Még egyszer körbenézve, feleszmélt, hogy pusztán két saroknyira van TaekWoon lakásától, így ismét futásnak eredt.

Alig öt perccel később már zárta maga mögött a bejárati ajtót és a cipőjétől szabadult meg. Lábujjhegyen osont el a nappaliba, aztán a kanapéra kuporodott, maga sem értve, miért. Felsóhajtott, ám még ki sem engedte a levegőjét, amikor puha tenyereket érzett meg vállaira simulni.

- TaekWoon? – pihegte a dohányzó asztalt fürkészve.

- Már kezdtem aggódni, Jagi – súgta jobb füléhez hajolva, majd parányi csókkal illette arccsontját.

- Csak sétáltam a környéken – hazudta könnyedén, amin még EunSang is meglepődött.

- Hosszú séta lehetett – emelkedett fel megjegyzése közben, hosszú mozdulattal simított végig EunSang hátán tenyereivel.

A lány fáradtan állt fel a pamlagról, közben pedig vőlegénye felkapcsolta a fotel melletti állólámpát, hogy ne csak a hálószobából szűrődjön ki egy kevés fény. EunSang TaekWoonhoz araszolt, illően szerette volna köszönteni a férfit, tekintete azonban a kelleténél lejjebb siklott, s meglátott éktelenkedni egy mélybordó rúzsfoltot TaekWoon inggallérján.

EunSang megtorpant, a férfi értetlenül nézett rá, majd elindult felé, de EunSang felemelte jobb kezét, hogy megállásra utasítsa TaekWoont. Kérdőn vizslatta az ismeretlen eredetű foltot, gondolatban számba vette sminkkészletét, s nyugtázva a látottakat – miszerint még hasonló sötét árnyalat sem képviselteti magát a kollekciójában –, TaekWoonnak szegezte a kérdést.

- Tudnom kellene valamiről? – A lány szemébe könnyek szöktek csalódottságától.

- Jagi? – pislogott nagyokat.

- Most ne, TaekWoon. – EunSang hangja kimért lett. – Most ne becézgess.

- EunSang? Mi a baj? – értetlenkedett balgán.

- Hogy’ kerül rúzs az ingedre? – A kibuggyanni készülő sós nedvességet sietve nyelte le, mielőtt még útjára indulhatott volna.

* * *

- SonHa? – húzta fel jobb szemöldökét EunHyuk, ahogy megállt DongHae mellett. – Miről beszél a bátyád?

- Ne most, Hyukie – dünnyögte lesütött szemekkel, majd egy gyengéd szorítást érzett meg bal csuklóján

- Mi történt, SonHa? – lépett közelebb a lányhoz EunHyuk, miközben húzta maga után bátyját.

- Semmi. Komolyan. Megyek, inkább lefekszem, nem akarok zavarni. – Kényszeredett mosollyal emelte meg a fejét SonHa, hogy testvérére és párjára pillantson.

- Nem zavarsz.

A két férfi tökéletes szinkronban jelentette ki a tényt, majd EunHyuk finoman rántott egyet SonHa testén és kettejük közé vonta a majdnem remegő kicsiny testet. Négy kar gondoskodóan fonta át a lány vékony derekát és ölelték magukhoz mindketten. SonHa megkönnyebbülten felsóhajtott. Soha nem érezte magát annál nagyobb biztonságban, mint mikor DongHae és EunHyuk egyszerre öleli őt magához.

- Na, akkor elmondod, hogy mi van? – Tette fel elsőként DongHae a kérdést, SonHa füléhez hajolt. – Az a bajod, hogy KiBum bocsánatot kért és találkozni akar veled?

- KiBum? – reagált EunHyuk. – Milyen KiBum?

- A CL’s Cafe-ból. SooJin kollégája, Kim KiBum. Tudod? – nézett fel az idősebbre.

- Oh. De miért baj, hogy találkozni akar Sonnyval? – járatta fejét a két testvér között.

- Mert Sonny haragszik a srácra, leöntötte kávéval vagy mi volt a szitu, mire mindketten megsértődtek és Sonny bevágta a durcát.

- Nem vágtam be! – hadakozott a lány.

- De megsértődni megsértődtél, nem? – akadékoskodott DongHae.

- Nem.

- Tényleg? – Elengedte húga derekát és ellépett kedvesétől is. – Ki duzzogott a szobájába és szitkozódott megállás nélkül? Ki is szapulta Kim KiBumot?

- Haehae – motyogta az ajtófélfát méricskélve.

- Gyerünk, Lee SonHa, mondd csak meg EunHyuknak, hogy ki is becsmérelt kit az imént a hálójában. Gyerünk, gyerünk, Kishúgom, ideje színt vallani végre – akaratoskodott megállás nélkül, SonHa idegei pattanásig feszültek.

- ÉN VOLTAM! – kiáltotta el magát elkeseredettségében. – MOST JOBB? MOST ÖRÜLSZ, DONGHAE?! BOLDOG VAGY?!

DongHae-ban és EunHyukban egyszerre fagyott meg a vér SonHa kifakadását hallva és látva. Míg előbbi hátrált még egy lépést a lánytól, addig EunHyuk közelíteni próbált hozzá. Ellenben rögvest akadályba ütközött, ahogy egyet készült lépni SonHa felé. A lány megrázta a fejét ellenkezését és nem tetszését egyaránt kifejezve, még egyszer végigmérte Bátyja alakját, aztán perdült egyet tengelye körül és a szobájába vonult.

A nyugalmat árasztó falak közé érve SonHa a telefonjáért kezdett kutatni, majd néhány percnyi keresgélés után végre megakadt a tekintete egy néven, amit egy gondolattal később már tárcsázott is. Remélte, hogy sikerrel jár, megszakad a csörgés és helyét egy ismerősen csengő mély hang veszi át. Imái meghallgattattak.

- Oh SeHun, tessék?! – Picit elgyötörten köszönt bele a telefonba, SonHa ajkaira apránként kúszott megkönnyebbült mosoly.

- Szia, Hunnie, SonHa vagyok. Nem zavarlak? – érdeklődött, miközben tincsei közé vezette ujjait és végigfeküdt az összegyűrt ágyneműjén.

- SonHa? Történt valami? Veled minden rendben van?

- Persze. Semmi bajom. Tudunk most beszélni? Van pár perced? – kérdezte félve.

- Rád mindig van. Átjössz? Vagy menjek inkább én? Esetleg találkozzunk semleges helyen?

- Nem kell átjönnöd, meg jó nekem telefonon is. Csak szeretnék beszélgetni valakivel – mormolta csüggedten.

- Összevesztetek? – csendült fel a szokásos kérdés SeHun részéről.

- Úgy, valahogy. De most lehet, hogy mégis a bátyámnak van igaza.

- Nahát?! A Lee-testvéreknél akad ilyen eset is? – kuncogta a fiú.

- Inkább többet fel sem hívlak – morogta válaszul.

- Fejezd be és kezdj el szépen mesélni. Mi történt közted és DongHae Hyung között?

- Azzal mennyit mondok neked, hogy Kim KiBum a CL’s Cafe-ból? – SeHun csak nyelt egyet a túlvégen.

* * *

A forró csokoládé jegesre hűlt SooJin beszámolója alatt, a két férfi olthatatlan figyelemmel hallgatta a lány szavait, aki már-már észrevétlenül áradozott a fiúról, bátorságot véve, hogy hazakísérje őt. HanGeng mosolyogva fürkészte SooJin vonásait, leginkább csillogó szempárján időzött el, valahányszor kiejtette udvarlója nevét, SooJin tekintete annyiszor ragyogott fel és azzal együtt még bele is pirult a gondolataiba. HeeChul kevésbé volt boldog a hallottaktól, de látva húga határtalan boldogságát, engedett aggályaiból és látatlanul is bizalmat szavazott a régi ismerősnek.

- Mikor is mutatod be nekünk személyesen is ezt a te udvarlódat? – kortyolt egyet az elhűlt édességből.

- Heenim? – bukott ki SooJinből.

- Jól hallottad, Kim SooJin. – Még egyet hörpintett a csokoládéból, majd ízlésesen megtörölgetve telt ajkait, felegyenesedett a kanapéról és HanGeng után ment, aki a konyhában serénykedett csendesen.

- De hát TaeMinen nincs mit bemutatni, Heenim – ellenkezett SooJin. – Kölyökkora óta ismered, még volt, hogy te vigyáztál mindkettőnkre, mikor pelenkások voltunk.

- Az már régen volt, SooJin.

- De TaeMin még mindig a régi. – Kelt a fiú védelmére.

- Attól én még szeretnék személyesen is találkozni vele. Nyugodt körülmények között.

- Muszáj, Heenim? – harapdálta zavarában alsó ajkát, HeeChul lassan SooJinnel szembe fordult és végigvezette macskás szempárját a lányon.

- Miért olyan nagy kérés ez, SooJin? – Csípőre tette kezeit.

- Chulie – fogta meg gyengéden bal vállát HanGeng, hosszú ujjai lágyan cirógatták testét. – Hagyjuk magára picit SooJint. Ráfér a pihenés, ahogyan nekünk is ideje ágyba bújni, hogy elég legyen neked a Szépítő Alvás – pihegte utolsó szavait HeeChul fülébe.

- Most az egyszer, SooJin – sandított a lányra, teste reszketett HanGeng tenyere alatt, az elfojtott vágy apránként hatalmasodott el az idősebb testvéren.

HanGeng elvette kezét HeeChul válláról, majd miután magukhoz ölelgették a lányt, hálójukba araszoltak, s átadták magukat az éjszaka mámorító érzésének. SooJin még egy darabig mozdulatlanul álldogált a nappali közepén, egyszer az asztalon hagyott félig teli bögrékre nézett, egyszer pedig a mosogató melletti szárítóra. Tudta, rendet kellene tennie maga után, ám cseppet sem volt kedvére való. Szusszantott egy nagyot, felkötötte hosszú tincseit egyetlen kontyba, aztán a fürdőszoba felé vette az irányt, hogy egy kád forró vízben kicsit elfeledkezhessen a gondjairól és a korábbi beszélgetésről.

Csupán néhány perc leforgása alatt már a habfürdőtől túlcsorduló vízben feküdt, elmerülve a gondolataiban és persze az édes emlékeiben, melyek folyton folyvást TaeMin körül keringtek. Szüntelenül megjelent előtte az az étcsokoládé szempár, amik fekete gyémántokként fénylettek elválásukkor. Az a telt ajakpár, amire megállás nélkül éhezett és egyfolytában csókolni kívánta. A lüktető mellkas, mely melegséget árasztott, valahányszor kicsit közelebb érezte magához. A parányi tenyér, ami mégis oltalmat sugárzott minden másodpercben, s azzal együtt törődéssel telve ért hozzá.

SooJin szemhéjai elnehezültek a bódító emlékzuhatagnak köszönhetően, majdnem el is szundított volna, ha a mosdó alatti szekrényen pihenő mobilja ütemes rezgésbe nem kezd. Aprókat pislogott a márványra, biztosítva, valóban a telefonja zizeg, s nem ő hallucinál már TaeMin hiányától. A kicsiny kijelzőre nézett, amin egy ismeretlen szám villogott.

- Halló? – félve szólt bele, pupillája megkétszereződött a tónus hallatán.

- SooJin-ah, TaeMin vagyok.

- T-Tae. TaeMin? – hebegte döbbenetében.

- Ne haragudj, hogy ilyen későn hívlak. Én csak. Szóval. Én. Hát. Csak azért. Khm. Én azért kerestelek. Vagyis kereslek, mert. Én. Öhm. – A lány a zavarodott motyogástól akaratlanul mosolyodott el, furcsa módon tetszett neki TaeMin néminemű lányokra jellemző dadogása.

- Igen? Figyelek. – Jobb alkarjával a kád szélére támaszkodott, állát megpihentette nedves-habos végtagján.

- Csak. Én. SooJin-ah?

- Igen? – suttogta a lehető legmegértőbben.

- Hiányzol – pihegte alig hallhatóan.

- Te is – felelte boldogsággal telve. – Te is nekem.

- Valóban? – Remény szökött a fiú reakciójába, SooJin ajkai még szélesebb görbületre váltottak.

- Most is épp rád gondoltam – vallotta be pironkodva, arca paradicsomszínt öltött a másodperc tört része alatt.

- Én sem tudlak kiverni a fejemből. Tizenöt éves korom óta képtelen vagyok rá...