22. fejezet - Bátyóban az Erő

SooJin előkotorta a kulcsot táskájának mélyéről, gondolataiba merülve dugta a zárba, aztán fordított is egyet rajta. Lábujjhegyen lépett át a küszöbön, nehogy felébressze a bátyját, pechjére viszont az említett fél ébren várta a szerelmes lányt. A lámpafény váratlanul borult SooJinre, aki ijedtében megdermedt, majd nagyokat lélegezve sikerült megnyugodnia és érzékelnie, hogy nem betörő, pusztán testvére áll az előtérben. Hanyagul feltűzött fekete tincsekkel, kissé kinyúlt, hosszú ujjú felsőjében és kedvenc mackónadrágjában. Már épp szóra nyitotta a száját SooJin, amikor meglátott bátyja ujjai között pihenni egy számára szokatlan tárgyat. Egy serpenyőt.

- Heenim? – szólalt meg félve, ellenben a várt reakció helyett egészen mást kapott a lány.

- Te mégis kivel enyelegtél odalent, Kim SooJin?! – fakadt ki idegesen, miközben a serpenyőre szorított.

- Hah? – dülledt ki SooJin pupillája bátyja kérdésétől, hirtelen azt sem tudta, merre van arccal előre és mégis mit feleljen a dühös testvérnek.

- Hallottad! Ki volt az? Miért kísérget téged az éjnek évadján? Mit akar tőled? Egyáltalán nem gondol arra, hogy a fiatal lányoknak családjuk van? – záporoztak megállás nélkül HeeChul kérdései, amikre SooJinnek esélye sem volt válaszolni, annyira megdöbbentette a helyzet.

- Hagyd már levegőhöz jutni! – termett az ingerült testvér mögött kedvese, kissé lengébb öltözetben, majd kihúzta HeeChul kezéből a konyhai eszközt, finoman félrelökte és SooJinhez lépdelt, hogy apró puszit nyomjon a rémült lány homlokára. – Üdv itthon – mosolygott, miközben a lány vállára fogott, hogy picit észhez térítse. – A bátyáddal ne is törődj, csak női hisztije van épp.

Ezzel óvatosan SooJin jobb karja alá nyúlt, finoman átkarolta, majd lassan beljebb húzta a lakásban, a kanapéig ballagtak ebben a pózban. HeeChul villámokat szóró szemmel figyelte, ahogy elsétál mellette húga és kedvese, aki ezúttal nem az ideges báty pártját fogta. Megfordult a tengelye körül és összekulcsolta tagjait mellkasa előtt. Az ajtófélfának dőlt, s úgy nézte, húga miként foglal helyet a pamlagon. Némi rásegítéssel.

- Tán még meg is dicséred, nem?! – kiáltotta el magát újra, hogy magára vonja a két fél figyelmét.

- Hagyd már abba, HeeChul! – mordult vissza a kedvesebbik férfi, SooJin teste összerezzent a viaskodástól. – Itthon van, mint minden este. Minek húzod fel magad felesleges dolgokon? – emelkedett fel, tenyereit csípőjére tette.

- Felesleges? Úgy véled, hogy felesleges az aggodalmam? – akadékoskodott továbbra is.

- Igen! Mert ez nem féltés, csak egy szimpla hiszti, mert megláttad a húgodat egy fiatal fiú társaságában. Aki esetleg még érdeklődhet is iránta és persze viszont. Mi ebben a baj, HeeChul? Hm? Miért olyan nagy baj, hogy hazakísérte őt valaki?

- Miért? Te nem borulnál ki hasonló helyzetben?

- Nem! Örülnék, hogy nem egyedül mászkál az utcán és van, aki vigyáz rá, míg hazaér! – Türelmét elveszítve emelte meg a hangját SooJin védelmezője, hátha ezzel a tónussal sikerül elérnie HeeChulnál, hogy eljussanak hozzá a megfelelő hanghullámok. – De miért nem kérdezed meg inkább SooJint, hogy ki volt az?! – pillantott a lányra, aki a könnyeit nyeldeste rémületében.

- Csicseregj, Kim SooJin! – utasította ellenkezést nem tűrő hangnemben. – Ki volt az?

- TaeMin. Lee TaeMin – dünnyögte az orra alatt, miközben a maradék sós nedvességet is magába fojtotta.

- Az a TaeMin? – kerekedett el a védelmező tekintete, s azzal együtt megértő mosoly kúszott szájára.

- Igen, HanGeng. Az a TaeMin. A régi szomszédunk.

- Hah – gúnyos kacagást engedett ki magából HeeChul, majd ellökte magát a falaptól. – Mit keresett a kávézóban? Arra volt dolga, vagy mi?

- Nem. De te is pontosan tudod, HeeChul – ezzel felkelt a heverőről és szembe fordult bátyjával, majd úgy folytatta tovább gondolatát –, hogy a latte, ahol dolgozom, az ChaeRin kávézója, aki nem mellesleg TaeMin nővére. Így evidens, hogy néha beugrik a testvéréhez látogatóba! – SooJin utolsó szavait már könnyekkel teli hangon intézte bátyjához, aztán ökölbe szorított kezekkel indult meg saját szobájába, de alig lépett hármat, mikor HeeChul megragadta bal csuklóját és egy rántással magához ölelte.

- Sajnálom, SooJin-ah – súgta fülébe. – Csak féltelek a baleset óta, tudod – SooJin piciket bólogatott bátyja szavaira. – És? Van kedved mesélni nekem TaeMinről egy kicsit bővebben? Rég hallottam már róla.

SooJin félve ugyan, de kibújt testvére nyakából, homályos szemekkel pislogott HeeChulra, majd pulóverének ujjával letörölgette az arcát és visszafogottan bólintott egyet beleegyezésül. HeeChul még egyszer magához szorította SooJin remegő testét, megpuszilgatta és megszeretgette, aztán együtt lépdeltek vissza a kanapéhoz. Vigyázva helyet foglaltak a pamlagon, majd HeeChul kérésére, HanGeng három bögre forró csokoládéval állított vissza, hogy olthatatlan figyelemmel hallgassák végig SooJin beszámolóját.

* * *

- Úgy, Sonny, hogy nem volt fontos rendelés és beszállítóktól sem információ, viszont az illetékestől várt téged valami. És én elég kétségbeesettnek hallottam azt a hangot – SonHa torkán akadt a következő nyelése, bátyja – DongHae – szavai hallatán.

- Komolyan? – kapkodta egyfolytában a levegőjét. – Kim KiBum kétségbeesett? – értetlenkedett.

- Az. Ha akarod te is meghallgathatod a dolgozóban. Ott le tudod kérni a benti üzeneteket – halvány, biztató mosoly kúszott DongHae ajkára, amikor meglátta felcsillanni húga tekintetében azt a parányi elégedettséget.

- Már miért akarnám? – kulcsolta össze karjait a mellkasa előtt, mintha csak egy durcás óvódás lenne, akinek elvették a játékát.

- Ugyan már, Sonny – bökte gyengéden vállon a fiatalabbat –, süt minden porcikádról, hogy ezt vártad tőle. Akkor meg mit kéreted magad? Inkább eredj és hallgasd meg, mit üzent! – noszogatta vigyorogva.

- De csak, mert annyira akarod – puffogta, majd felkelt az ágyról és az ajtóhoz lépdelt..

- Meg, mert te annyira akarod – kacsintott egyet, ahogy visszafordult a lány a küszöbnél.

- Tsch!

Ezzel SonHa perdült egyet, bevágta maga mögött szobájának ajtaját és az emlegetett dolgozó szobába sietett. Maga sem értette, miért, de mielőbb hallani akarta KiBum megbánó üzenetét. Ám, a készülékhez érve felülkerekedtek aggályai. Talán KiBum csak a bolondját járatja vele és korántsem akar bocsánatot kérni tőle? Vagy csak egy rossz tréfa akar lenni, amit újonnan eszelt ki? Az asztalhoz érve fújtatott még egy utolsót, aztán felvette a kagylót és megnyomta a pirosan villogó ledlámpához tartozó gombot.

Három üzenetet is végighallgatott, mire elért a számára legfontosabbhoz. Valóban Kim KiBum pihegett a vonal túloldalán és kereste néhány másodpercig a szavakat.

„S-Son. SonHa. SonHa, Ki-KiBum vagyok. Én. Én igazából. Huh. Azt. Azt sem tudom, hogy. Én. Én. Szóval. Én csak azt akarom mondani, hogy hát szóval. Öhm. Én.”

- Ennyi? – meredt a telefonra, ami a sokadik „Én” után már csak sípoló hangot adott. – Ez lenne a nagy bocsánatkérés? – morogta az orra alatt, nem tetszését kifejezve. – Tsch. Tipikus. Nem is értem, hogy miért vártam mást – és ezzel már emelte is el a fülétől a kagylót, de egy időben betoppanó testvér megakadályozta benne.

- Ne az elsőt hallgasd végig. Abban csak gagyog, mint egy pólyás. Másodikra kaparta csak össze magát.

DongHae vigyorogva hajtotta beljebb a térelválasztót, s hagyta magára újfent a húgát, aki egy kicsit elmélázott a tanácson, majd nem bírta tovább állni kíváncsiságát és megkereste azt a bizonyos második üzenetet. Sokkal határozottabb és magabiztosabb hang csengett a túloldalon.

„SonHa, KiBum vagyok. Csak azt szeretném mondani, hogy sajnálom. Tudom, hülye voltam és nem kellett volna úgy reagálnom a kávézóban. Bocsánat. Nem akartalak megbántani. Öhm. SonHa. SonHa, kérlek gyere el a kávézóba holnap délután. Szeretném jóvátenni a hibámat...”

S ezzel a vonal megszakadt, az üzenet véget ért. SonHa tátott szájjal és kikerekedett szemmel állt a dolgozó szobában, keresve magában az okokat. A kibúvókat, ugyan miért ne látogasson el a kávézóba és engedjen KiBum kérésének. Legnagyobb meglepetésére egy sem jutott eszébe. Hiába próbálkozott, nem találta a kifogásokat, mert tudta, hogy DongHae ezúttal nem lenne segítségére, ha az üzletre hivatkozva mondaná le a találkozót.

Mélyet sóhajtva tette vissza a kagylót a helyére, alsó ajkát harapdálva és gondolataiba merülve indult el a térelválasztóhoz. A szobából kilépve egyenesen bátyjába botlott, aki kíváncsi szemmel és elégedetten vigyorogva fürkészte SonHa arcvonásait. Pórusról pórusra felmérte minden rezdülését, végül megköszörülte a torkát és közelebb lépett a húgához.

- Na? – tette fel tömören a lényeges kérdést.

- Na, mi? – mormogott az orra alatt a lány, miközben összefonta a karjait mellkasa előtt.

- Holnapra nem kellesz az üzletbe. Nyugodtan mehetsz.

- Nem megyek! – vágta rá sietve, DongHae egy pillanatra megtorpant, mikor a bejárati ajtóhoz lépdelt.

- Ugye nem gondoltad komolyan? – vett félfordulatot gyanakvásában, SonHa nyelt egyet. – Lee SonHa. Ugye nem gondoltad komolyan az előbbi kijelentésedet? – DongHae hangja szigorral telt meg, húga összerezzent a szokatlan tónustól.

- Milyen kijelentésről van szó? – csatlakozott a harmadik fél, aki megunva a várakozást engedte be magát a lakásba, majd egy röpke arcra nyomott puszi után, mely DongHae jobb arccsontján landolt, SonHára meredt.

- Csak a bolond húgom meg a zagyvaságai – morogta az orra alatt az idősebb testvér.

- SonHa? – húzta fel jobb szemöldökét, ahogy megállt DongHae mellett. – Miről beszél a bátyád?

- Ne most, Hyukie – dünnyögte maga elé, majd egy gyengéd szorítást érzett meg bal csuklóján.

* * *

- Várj egy kicsit, Haschoko – sóhajtotta EunSang nyakába JongHyun, miközben kicsit feljebb emelkedett a lány didergő testéről. – Nem kell megtennünk – pihegte homlokára nyomott csókja közben.

- Yagsog – motyogta kissé zihálva. – Mi a baj?

- Nincs semmi baj, Haschoko – simította jobb tenyerét a lány arcára, néhány kósza izzadtságcseppet törölgetve le halántékáról. – Nincs semmi baj, de még ráérünk – mosolyodott el.

- De én szeretném – kapaszkodott erősebben a fiú hátába, s úgy húzta vissza magára.

- Tényleg szeretnéd? Igazán? – mélyítette a végsőkig a szemkontaktust, ködös tekintetét felváltva járatta EunSang lélektükreiben. – Itt és most szeretnéd, Haschoko? – lehelt újabb lágy csókot a lány homlokára.

- Te is szeretnéd, nem? – bizonytalanodott el picit a fiú sokadik kérdésétől.

- Nem az számít, hogy én mit szeretnék, Haschoko – fogta két ujja közé a lány állát. – A lényeg, hogy te szeretnéd-e, hogy megtörténjen. Szeretnéd? Kész vagy rá, hogy az enyém légy és én a tiéd legyek?

- Yagsog, én. Én – EunSang csak nyelte a kicsordulni vágyó könnyeit, a maradék biztossága is szertefoszlott, ahogy belefeledkezett a felemás szempár homályos csillogásába. – Én. Csak. Én csak. Én. Én.

- Haschoko – megértő mosolyra váltott, majd egy gyors mozdulattal legördült EunSang testéről és feljebb húzta vállán a lecsúszott felsőt, ahogyan nadrágjának cipzárját is eredeti pozíciójába állította. – Így – nyomott apró puszit a lány arcára. – Hazaviszlek, gyere.

- Nem – emelkedett fel zavarában. – Nem szükséges. Tényleg. Hazasétálok.

- Nem akarod, hogy találkozzak a vőlegényeddel, igaz? – egyenesedett fel JongHyun is, majd közelebb ült a lányhoz és átkarolta a derekát. – Pedig szívesen megismertem volna azt, aki elveszi tőlem az életem szerelmét – meredt maga elé, ujjai érzékien cirógatták EunSang derekát.

- Yagsog.

EunSang hirtelen pattant fel az ágyról, rémülten nézte az ott gubbasztó fiút, aki tanácstalanságában továbbra is csak a puha szőnyeget vizslatta. Alkarjaival megtámaszkodott combjain, majd összekulcsolta az ujjait. Várt, noha maga sem tudta, hogy mire is vár voltaképp. Végül mégis EunSangra nézett, aki nem tudta tovább rejteni könnyeit.

- Sajnálom – szipogta alig hallhatóan, majd sarkon fordult és szabályosan elmenekült JongHyun szobájából.

- Tudom, Haschoko – sóhajtott fel, mikor a lány után nézett, aztán felkelt az ágyról és az ablakához ballagott, onnan figyelte, ahogy szerelme elmenekül tőle.

EunSang kapkodva szedte lépteit, mielőbb a biztonságot nyújtó falak között akarta érezni magát. Tudta, hogy fájdalmat okozott JongHyunnak, s nem lett volna helyes magára hagynia, de képtelen volt megtenni az utolsó lépést. Csupán egyetlen hajszál választotta el őt, mégsem tudta azt leküzdeni. Reszketve húzta elő táskájából a mobiltelefonját, majd a gyorshívóra nyomott és füléhez emelte a mobilt.

- EunSang-ah? – szólt bele egy rekedtes hang a sokadik csörgés után.

- Oppa, ne haragudj – nyelte le a sós nedvességet, miközben lassított. – Nem akartalak felébreszteni, Oppa, én csak.

- Mondd! Mi történt, EunSang-ah?

- Oppa. Oppa, szerinted jó ötlet ez az egész? – EunSang hangja megremegett.

- Mármint micsoda jó ötlet?

- Az esküvő TaekWoonnal? Gondolod, hogy ez a helyes?

- Összevesztetek, EunSang-ah?

- Nem, dehogy. Csak tudni szeretném.

- Valami csak történt, ha ezt kérdezed. Bántott vagy mondott valamit?

- Nem. Tényleg. TaekWoon nagyon jó hozzám, szeret és mindig gondol rám, csak én – EunSang hirtelen hallgatott el, rettegett felfedni bátyja előtt gyerekkori titkát és szerelmét is egyben.

- Mi lelt, EunSang? Miért kérdezel ilyeneket? Valami nincs rendben veled.

- Oppa, én azt hiszem, hogy nagy hibát követtem el. Vagy fogok. Nem tudom. De nem helyes, amit teszek. Nem lehet az. – A lány nem bírta tovább tartani magát, újból eleredtek a könnyei.

- EunSang, egyet mindenképp tudnod kell.

- Mi az? – szipogta.

- Nekem semmi nem fontosabb csak, hogy te boldog légy, EunSang-ah. Semmi nem fontosabb az életemben, csak téged annak lássalak mindig is.

- Tudom. Ezt hajtogatod a szüleink halála óta.

- Mert ígéretet tettem apánknak a halálos ágyánál, hogy vigyázni fogok rád és az egyetlen lányát boldogságban és biztonságban fogja tudni.

- És mi van akkor, ha az a boldogság és biztonság nem TaekWoon mellett van? – suttogta a járdakövet mustrálva.

- EunSang-ah? Mit akarsz ezzel mondani? - azonban a lány képtelen volt megszólalni.