21. fejezet - Érzelmek. Szerelmek. Bonyodalmak...?

- Ideje lenne indulnom – suttogta a félhomályba EunSang, ahogy ujjait összefonta JongHyun ujjaival, mélyet sóhajtott pillanatnyi boldogságába merülve.

- Mégis hova? – súgta fülébe, majd nyomott egy parányi csókot szőke tincseire és egy gondolat múltán homlokát érintette forró ajkaival.

- Haza – pihegte lehunyt szemmel, aztán arcát JongHyun fedetlen mellkasába temette és nagyot szippantott a citrussal kevert cédrusos illatból, ami minden alkalommal körüllengte a fiút.

- Haschoko? – fogott gyengéden a lány vállára, hogy ösztönözze a szemkontaktusra, azonban EunSang félt kibújni JongHyun felsőtestéből, így a fiú vállgödrében keresett biztosabb rejteket. – Nézz rám – suttogta újra füléhez hajolva.

- Miért? – motyogta JongHyun nyakába.

- Kérlek.

EunSang felsóhajtott, majd néhány szívdobbanással később összeszedte minden bátorságát és kibújt JongHyun vállgödréből, lassanként megemelte fejét, hogy tekintete találkozhasson JongHyun pillantásával. Méretes gombócot tuszkolt le a nyelőcsövén, amikor rálelt a felemás szempárra, majd nem sokkal később puha ujjbegyeket érzett meg állkapocsívén kalandozni, melyek állához közelítettek. Gyengéden fogta hüvelyk és mutató ujja közé EunSang állát és még jobban felemelte fejét.

- Haschoko – kezdett bele halkan, EunSang teste parányi remegéssel felelt a búgó dallamra. – Ha azért szeretnél hazamenni, mert mégsem sikerült megtennünk, akkor felesleges is megpróbálnod. Nem számít és ezt mondtam már az autóban is, mielőtt idejöttünk.

- Yagsog – pihegte elcsukló hangon, ahogy szemében összegyűltek a könnyei.

- Mondtam, hogy bármennyit képes vagyok rád várni – apró csókot lehelt ajkaira, majd homlokát megtámasztotta a lány homlokán. – Szeretlek, és nem számít, meddig kell még számolnom a napokat, hogy teljesen az enyém legyél és én a tiéd lehessek.

- De te is férfi vagy, Yagsog – dünnyögte lesütött szemekkel. – Neked is lehetnek vágyaid, amit hát – hirtelen hallgatott el zavarában, arcszíne a másodperc tört része alatt öltötte fel a vörös mélyülő árnyalatait.

- Igen, Haschoko, én is férfiből vagyok, ahogyan lehetnek vágyaim is, mint a többi hozzám hasonlónak.

- Akkor mégsem állja meg a helyét, amit mondtál – sóhajtott fel nehézkesen.

- Miért ne állná meg? – kuncogott megjegyzése közben.

- Most mondtad.

- Csak egyet értettem veled az észrevételedben, de attól még helyénvaló, amit mondtam az imént.

- Yagsog? – EunSang sietve nézett JongHyunra, parányikat pislogott értetlenségében.

- Igaz, hogy férfi vagyok, ahogyan igaz az is, hogy lehetnek vágyaim. De igaz az, hogy szeretlek és várok rád, bármeddig is kell. Hisz’ eddig is ezt tettem. Vártalak. Vártam, hogy visszajössz hozzám. Vártam, hogy végre először csókoljalak meg – egy könnyed lélegzet után folytatta gondolatmenetét. – Ahogyan vártam azt is, hogy megint a karjaimban legyél.

EunSang szeméből kicsordult az első csepp, amit egy második és egy harmadik követett, aztán még több gördült végig az arcán. Azonban egyetlen könny sem tudta bevégezni az útját, JongHyun mindet letörölte a lány arcbőréről, végül újfent ajkaira hajolt, hogy egyetlen őszinte csókkal pecsételje meg kimondott szavait.

Óvatosan EunSang fölé magasodott, ahogy a hátára fektette a lányt, jobb alkarjával megtámaszkodott EunSang feje mellett, bal kezével arccsontját, nyakát, kulcscsontját és oldalát cirógatta lágy mozdulatokkal. Az őszinte csók fokozatosan bátorodott fel, és azzal együtt mélyítették is tovább, míg végül ismét elmerültek az Érzelmek Tengerében. Halk sóhajok verődtek vissza a falakról a negédes mámor közben, s a fiú a végsőkig tartotta magát adott szavához. Míg EunSang nem kéri, addig a gyengéd érintéseknél és az egyre mélyülő csókoknál tovább nem fog menni egyik alkalommal sem.

EunSang ugyan sokat nem tudott a férfiakról, összehasonlítási alapja is alig volt, hiszen TaekWoonon kívül senkit nem engedett közelebb magához. Soha. Csak vőlegénye csókjait és érintéseit ismerte betéve, amik viszont korántsem hasonlítottak JongHyun mozdulataihoz. Lágyabb, szeretetteljesebb és megértőbb volt minden simogatása, s EunSang tudta, hogy ettől másabb ez a férfi. Akit voltaképpen gyerekkora óta ismert és táplált iránta mély érzéseket. S ezen érzelmek ugyan megkophattak az idő vasfogának köszönhetően, de el nem múltak, feledni egy pillanatra sem tudta őket, mert egy váratlan találkozás felszínre hozta az eltemetettnek hitt Szerelmet...

* * *

SooJin nagyokat sóhajtozva lépdelt hazafelé, válla alkalmanként hozzáért kísérője vállához, ujjai ragaszkodóan kapaszkodtak a másik kézfejébe, mosolya pedig egyetlen másodpercre sem lankadt. Sóhajokat is csak azért engedett ki magából, hogy végleg bele ne fulladjon a Szerelem Tengerébe. Úgy érezte, hogy hirtelen csöppent bele egy véget nem érő álomba, amiből többé már nem akart felébredni, ahogyan abból a bizonyos tengerből sem akarta, hogy bárki is kihúzza őt valaha.

Életében először érezte úgy, hogy túlságosan hamar ért az otthonához, még egy kicsit húzta volna az időt vagy legalább tyúklépésben araszolt volna a ház felé, de sajnos egyszer el kellett érkeznie a búcsúnak. Ennek az elköszönésnek mindenképp. Noha, pontosan tudta, hogy maximum egyetlen éjszakát és egy fél napot kell kibírnia, hogy megint találkozzanak, valahogy mégsem akaródzott az elválás.

- Itt vagyunk – szusszantott fel nehézkesen, ahogy végigvezette szempárját a bejárati kapu sötét színén.

- Igen – bólintott TaeMin is beleegyezően, némi elkeseredettség az ő hangjából is érzékelhető volt.

- Köszönöm, hogy hazakísértél! – dőlt meg kissé, majd felemelkedvén összeakadt tekintete TaeMin csillogó lélektükreivel.

- Bármikor! – húzta gondtalan mosolyra telt ajkát, aztán egyetlen apró csókkal illette SooJin homlokát. – Holnap reggel jöjjek érted? Délelőtt dolgozol?

- Nem. Vagyis. Nem kell jönnöd, eltalálok egyedül is a kávézóba! – szabadkozott hevesen, amit TaeMin egyetlen magabiztos csókkal hárított, így SooJinnek nem maradt sok választása, megadta magát TaeMinnek és az érzéseinek. – Tízre kell beérnem holnap – pihegte lehunyt szemmel, kissé mámoros állapotban.

- Fél kilenckor jó lesz? – suttogta a lány füléhez hajolva, majd füle mögé lehelt egy érzéki csókot.

- Igen – biccentett kicsiket, ólomsúlyúnak érezte végtagjait, amiket nem tudott lefejteni TaeMin derekáról, és képtelen volt hátrálni egyetlen lépést a fiútól.

- Menj be, a végén megfázol és ápolhatlak naphosszat – simogatta végig többször SooJin felkarjait és oldalát, hogy ezzel is felmelegíthesse a testét.

- Ezt én is mondhatnám neked – incselkedett vigyorogva.

- De nem mondtad, én meg előbb mondtam! – nevette ki a lányt a félrecsúszott ellenkezést hallva.

SooJin vigyora a másodperc tört része alatt fagyott le, amikor tettetett sértődöttséggel nézett a még mindig gyermekien kacagó TaeMinre, elengedte a fiú nyakát és mellkasa előtt fonta össze tagjait. A fiú eleinte játéknak hitte SooJin reakcióját, így ügyet sem vetett a lányra, azonban ahogy teltek a percek, egyre inkább kezdett kételkedni a viccben, így a görbület eltűnt ajkairól, vonásaira pedig összes rémülete kiült.

- SooJin-ah? – törte meg a súlyos némaságot ijedt kiskamaszként. – Nem akartalak megbántani! Ne haragudj rám, kérlek! Hogyan tegyem jóvá? Mit csináljak? Csak mondd meg, kérlek! SooJin-ah?!

- Semmit – húzódott veszélyes mosolyra a lány szája, majd lassan leengedte a karjait és csípőre tette a kezét. – Nem haragszom, viszont lassan tényleg be kell mennem a házba – keseredett el újfent.

- Biztos, hogy nem haragszol? – fogott vállaira, óvatosan megszorította. – Tényleg? Nincs baj? – SooJin fejét rázva válaszolt a kérdésekre, aztán ismét átfonta karjaival TaeMin feszes nyakát és ajkaira hajolt, hogy hosszú csókot váltva köszönjenek el egymástól.

- Szép álmokat – kívánt jó éjt a lány, amikor elszakadtak egymástól.

- Álmodj velem – mosolyogta, majd újabb csókot hintett a korábbi helyre.

TaeMin lassan beterelte a lányt a társasház hatalmas méretű, sötétbarna bejárati ajtaján, intett még egy utolsót, mielőtt SooJin végleg eltűnt volna a vaskos falap mögött, aztán egy megkönnyebbült lélegzetvétel után zsebre vágta a kezeit és hazaindult. SooJinból hasonló lélegzet szakadt fel, ahogy lépdelt a járólapon, majd a társasházban a lépcsőfokokon, míg végül elért a megfelelő lakásszámhoz.

Előkotorta a kulcsot táskájának mélyéről, gondolataiba merülve dugta a zárba, aztán fordított is egyet rajta. Lábujjhegyen lépett át a küszöbön, nehogy felébressze a bátyját, pechjére viszont az említett fél ébren várta a szerelmes lányt. A lámpafény váratlanul borult SooJinre, aki ijedtében megdermedt, majd nagyokat lélegezve sikerült megnyugodnia és érzékelnie, hogy nem betörő, pusztán testvére áll az előtérben. Hanyagul feltűzött fekete tincsekkel, kissé kinyúlt, hosszú ujjú felsőjében és kedvenc mackónadrágjában. Már épp szóra nyitotta volna a száját SooJin, amikor meglátott bátyja ujjai között pihenni egy számára szokatlan tárgyat. Egy serpenyőt.

- Heenim? – szólalt meg félve, ellenben a várt reakció helyett egészen mást kapott a lány.

- Te mégis kivel enyelegtél odalent, Kim SooJin?! – fakadt ki idegesen, miközben a serpenyőre szorított.

* * *

SonHa mindig is utált haragban lenni bárkivel is a környezetében, egyáltalán csak neheztelni bármilyen sérelem miatt is, így mindig is kerülte a konfliktust. Már csak a bátyjával vezetett üzlet sikeres működése okán is, hiszen bármikor betévedhetett oda egy ismerős vagy közeli barát, akivel előfordulhatott korábban kisebb affér. Ellenben SonHa most mégsem tudta tartani a hidegvérét. A kávézóban történt felesleges parázsvita nem hagyott egy perc nyugtot sem a lánynak, kiváltképp KiBum utolsó pillantása nem tudta elkerülni a figyelmét.

Ingerülten ért haza, szinte még köszönni sem volt hajlandó, ahogy bevágta a háta mögött az ajtót, egyenesen a szobájára vágtatott, majd azt a térelválasztót is erőteljesen csukta be. SonHa bátyja alig kapta fel a fejét az olvasnivalóról, mikor elrobogott mellette a húga, értetlenül bámulta a csíkot, amit árnyéka hagyott maga után, lehúzta orrnyergéről a szemüvegét, majd kedvenc krimi könyvével együtt félretette.

Nagy levegőt véve emelkedett fel a kényelmes pamlagról, elsimított néhány ráncot nadrágján, ujjait barna tincsei közé fúrta, hogy felrázza őket, hörpintett egyet a langyos hőmérsékletű, mentás ízzel kevert zöld teából, majd SonHa szobája felé indult.

Két ujjával kocogtatta meg a falapot, várt néhány szívdobbanásnyi időt, aztán válasz hiányában végül benyitott az élénksárga falak közé. Húgát az ágyon találta, a legkisebbre gubózva, karjai térdeit fonták át, fülein fejhallgatója pihent, a lejátszóból pedig néhány erőteljesebb akkord dübörgött. Megpróbálva ezzel elnyomni SonHa minden gondolatát.

Lassan közelített húgához, újabb lélegzetvétel szakadt fel belőle, aztán vigyázva helyet foglalt SonHa lábfejei mellett. Bal kezét jobb bokájára simította, gyengéden és megértéssel telve szorított lábszárára. SonHa felemelte szemhéjait, lélektükreiben megannyi érzés cikázott. Megállás nélkül, s egyikre sem talált magyarázatot. A kíváncsian csillogó, melegséget árasztó szempár idővel meggyőzte SonHát, megszabadult a fülestől és kikapcsolva a lejátszóját az ágy másik végére dobta őket.

- Sonny? – szólalt meg halkan, miközben még egyszer a lány lábára markolt.

- Egy tuskó! – bukott ki SonHából. – Egy igazi tuskó! De akkora, hogy még egy nincs a földön! Arra sem képes, hogy bocsánatot kérjen! Csak poénkodik, de ha beüt a mennykő, akkor már ő sértődik meg! Egy idióta! Egy divatbolond idióta, aki jó dolgában azt se tudja, mit csináljon! Gyűlölöm! Látni sem akarom többé! Elegem van belőle!

DongHae rezzenéstelen arccal hallgatta SonHa szitkozódásait, egyetlen pillanatra sem szakította félbe a lányt egyetlen kérdéssel sem. Nem számított, hogy kire gondol a húga, csak az érdekelte az idősebbet, hogy az mielőbb nyugalomra leljen. Ha másként nem, akkor azzal, hogy kiadja magából a mérgét. DongHae némán tűrte a szitokáradatot, csak nyelt és nyelt minden gondolatot, amivel SonHát késztethette volna higgadtságra vagy egyáltalán arra, hogy finomabb szavakkal illesse azt a bizonyos személyt, aki miatt ennyire kiborult. Közel húsz percig tartó dühkitörés után SonHa végre elhallgatott. Nem volt több, mit szeretett volna megosztani bátyjával, így újra némaságba burkolózott és hanyatt vágta magát az ágyon.

- Elárulod, hogy kit értettél minden szavad alatt? – törte meg a csendet kisvártatva.

- Már nem érdekes – sóhajtott fel csalódottan. – Elmúlt. Vége van és szerencsére el sem kezdődött – dünnyögte lehunyt szemmel.

- Azért valami csak lehet ebben a személyben, ha ennyire kiborultál – jegyezte meg halkan, majd SonHa mellé feküdt, pontosan ugyanabban a pozícióban. – Tehát? Kinek kell kikaparnom a szemét vagy kitiltanom a boltunkból? – fogott húga csuklójára és gyengéden megszorította.

- Senkinek nem kell kikaparnod a szemét és a boltból sem kell kitiltanod.

- Ha nekem nem mondod meg, hogy ki miatt lettél ennyire ideges, akkor áthívom Hyukie-t, tudom, hogy ő úgyis kiszedi belőled az igazat. Tehát?

- Mondták már neked, hogy nagyon akaratos tudsz lenni? – nyitotta ki szemeit, majd DongHae-re sandított.

- Előfordult már. Na? Elárulod vagy jöjjön a B terv? – incselkedett vigyorogva.

- Huh – vett egy nagy levegőt, majd egyetlen szuszra mondta ki a nevet. – Kim KiBum.

- Most csak viccelsz, ugye? – pislogott nagyokat, mire SonHa felkapta a fejét és Bátyjára meredt kérdőn.

- Miért viccelnék? Ha nem hiszed el, akkor minek kérdezed?! – duzzogott haragosan.

- Azért kérdezem, mert mielőtt hazajöttem volna, a boltban lehallgattam az üzeneteket záráskor, hátha van köztük fontos rendelés vagy esetleg a beszállítóinktól valami infó.

- És? Most ez hogy' jön ide? – értetlenkedett.

- Úgy, Sonny, hogy nem volt fontos rendelés és beszállítóktól sem információ, viszont az illetékestől várt téged valami. És én elég kétségbeesettnek hallottam azt a hangot – SonHa torkán akadt a következő nyelése.