20. fejezet - Kakaó és Ígéret...és egy kis Desszert egy kevés főzelékkel

SooJin soha életében nem várta még annyira, hogy leteljen a munkaideje, mint miután újdonsült párja távozott a kávézóból. Szabályosan felpörgött a lány, kettesével szedte le az asztalokat, miközben folyton az órát vizslatta a váltótárs megérkezése miatt. Egyre türelmetlenebbé vált, ahogy ketyegett a falióra, szíve szerint már az ajtóban toporgott volna, hogy TaeMin alakját fürkéssze csillogó szemekkel.

KiBum majdnem az utolsó pillanatban esett be a küszöbön – SooJin érzése alapján leginkább –, hiába volt mindig elnéző kollégájával szemben, ezúttal valahogy mégsem akaródzott a lánynak olyan higgadt és türelmes maradnia, mint ahogy általában. Kis híján nekiesett a mosolygós fiúnak, aki most másodmagával jelent meg, SooJin legnagyobb döbbenetére.

A korábbi mérge szertefoszlott, hebegett-habogott, azonban értelmes szavak nem buktak ki a lányból, míg aztán erőteljes pislogással nyugtázta SonHát a fiú jobbján. Felsóhajtott. Habár fogalma sem volt róla, miért állnak olyan szorosan a másik mellett, reménykedett, hogy pontosan azért, amiért SooJin annyira izgatott. A Szerelem miatt.

SooJin gyorsan megszeretgette barátnőjét, vállon veregette KiBumot, majd el is tűnt a személyzeti folyosón, hogy mielőbb megszabadulhasson pincérnői mivoltától és egyszerű hétköznapi, bakancsos lány alakját öltse magára. Mosolyogva lépett újra elő, a lengőajtó még néhányat mozdult a lendülettől, SooJin pedig egyre idegesebben pakolta a lábait a kijárat felé.

Majdnem sikerült bele is gyalogolnia az újabb érkezőbe, ám két feltűnően ismerős kar ragadta meg a derekát és egy lendülettel húzták tulajdonosának mellkasához. A pincérlány reagálni sem tudott, olyan hirtelen zajlottak le az események, pusztán az édes narancs és vanília zamatos keverékéről sikerült beazonosítani a mellkast. Mélyet lélegezve emelte fel karjait, amiből az ütközés következtében kihullott a táskája, majd fonta is át vékony tagjait a fiú alabástrom ívű nyakán. Arcát még inkább a mellkasba fúrta és nagyokat szippantott a bódító illatfelhőből.

- Siettem, ahogy tudtam, SooJin-ah – sóhajtotta a lány fülébe mélyen búgó hangján, majd lágy csókkal illette fekete tincseit.

- Éppen időben jöttél – pihegte a vékony pulóverbe, s közben még szorosabban kulcsolta át a nyakát.

- Egy kicsit előbb szerettem volna ideérni, de sajnos a banda idáig nyúzott, plusz még egy új énekesnő után is kellene néznünk, mert úgy néz ki, hogy HeeRa nagyon bevágta a durcát és többet egy próbára sem akar jönni.

- Hm – SooJin kibújt TaeMin mellkasából és felemelvén a fejét, a fiúra nézett. – Gondolom, miattam lépett ki.

- Nem – mosolygott bele a válaszába. – Beszélgettünk JongInnal próba után és miután rájöttünk, hogy egy rohadt nagy átverés részei vagyunk mind, így jobbnak láttuk, ha vissza se fogadjuk pár nap múlva.

- Átverés? – döntötte oldalra a fejét értetlenségében.

- Nem vagyunk valami sokan a bandában, talán még, ha menedzser Hyungot is belevesszük, akkor kiteszünk maximum fél tucatot. Azonban ez a fél tucat éppen elég ahhoz, hogy HeeRa mindegyikünkkel a bolondját járassa tökéletesen egy időben.

- T-TaeMin-ah? – rebegtette pilláit.

- HeeRa mindannyiunkkal összeszűrte a levet. Párhuzamosan ráadásul – nevetett fel keserűen. – Velem akkor kezdett ki, mikor Kait kezdte kerülgetni, aztán hol velem randizgatott, hol pedig a legjobb haverommal. Persze egyikünk sem tudott róla, éppen azért, mert nem akartuk, hogy valamelyik tag azért hagyja ott a csapatot, mert összejöttünk az énekesnővel.

- Persze ez meg kapóra jött annak a nőstényördögnek – morogta az orra alatt.

- Nem számít már az egész, mert soha nem tudtam úgy tekinteni rá, mint másra.

- Másra? – nyelt egyet aggodalmában.

- Pontosítok. Rád, SooJin-ah – ezzel elvette bal kezét a lány derekáról és arcára csúsztatta meleg tenyerét, másik karjával még közelebb vonta őt a testéhez.

Egyetlen őszinte és mély csókkal forrasztotta össze ajkaikat, ami fokozatosan változott még szenvedélyesebbé, szinte már összeszóltak a járókelők az illetlenség miatt. Nehézkesen szakadtak el egymástól, túl sok negatív szitok érkezett feléjük, hiába alig hallhatóan, ami megállásra kényszerítette a szerelmeseket.

TaeMin elvette a kezét SooJin arcáról, fordított egyet a lány testhelyzetén, felkapta a táskát a földről, a vállára kanyarintotta, majd megfogta a pincérnő kezét és mosolyogva indultak haza, azaz SooJin otthona felé, terveik szerint gyalog megtéve a távolságot a lakás és a latte között. Hosszan elbeszélgetve.

* * *

KiBum lenyomta SonHát a legszélső bárszékre, még SooJin sietős távozása előtt magára kapta egyenruháját és már csak a fekete kötény maradt, amit derekára kellett erősítenie. Azonban KiBumnak valamilyen okból kifolyólag egyszer sem sikerült megoldania ezt a feladatot, valahogy ujjai nem találták a megfelelő pontot, így kénytelen volt SonHától némi segítséget kérni.

- Megkötnéd nekem? – fordított hátat a lánynak, aki eleinte csak pislogni volt képes a szalagra, végül rájött KiBum szándékaira és sebesen kötött egy biztos masnit a kötényre. – Köszönöm – került ismét szembe a lánnyal, macskás szempárja megbabonázta a vendéget, hirtelen kellett kapaszkodót keresnie a pult szélében. – Mit szeretnél inni?

- Öhm. Hideget. Valami hideget – felelte zavarodottan.

- Gyümölcslé? Jegeskávé? Jegestea? Mit hozhatok?

- T-tea. Vagy gyümölcslé. Amelyik gyorsabb – dadogta belefeledkezve a csillogó lélektükrökbe.

- Meglátom, mit tehetek – húzta érzéki mosolyra ajkait, kissé megdőlt, majd a pult mögé sétált, hogy elkészítse SonHa rendelését.

Alig két és fél perc múltán már az ujjai között szorongatta a magasnyakú poharat, melyről a pára lassan csúszott lefelé, ujjbegyeivel törölgette a cseppeket az üvegről. Inni azonban nem ivott egy kortyot sem belőle, amit saját maga sem tudott mire vélni. Ritkaság számba ment, mikor SonHa feszült volt, viszont ez egyre sűrűbben történt meg a lánnyal, kiváltképp akkor, mikor KiBum leledzett a közelében.

A fiú valahányszor ellibegett a lány háta mögött, hogy újabb asztalt rendezzen, annyiszor simított végig a hátán és cirógatta meg olykor fedetlen nyakát, ezzel minduntalan parányi remegést kiváltva SonHából. Végül erőt vett magán a vendég és lassan belekortyolt a korábban hűvös, most már inkább csak langyos teájába, de az majdnem a pult tetején végezte egy újabb csiklandozásnak köszönhetően.

Rémülten kapta szájához a kezét, nehogy kiköpje meglepettségében az italát, majd kis híján megfulladva lenyelte a nedűt és aprókat köhögött a jobbulás reményében. Tökéletesen a fuldoklással egy időben koppant hangosan a tálca SonHa mellett, aztán határozott nyomást érzett meg lapockái között, mely egyetlen biztos simogatással zárult. Újra és újra. KiBum igyekezett a lehető leghamarabb megmenteni a lányt a kínjától, ami lassanként sikert is aratott. Pár kisebb köhintés után SonHa végre könnyedén lélegzett.

KiBum elvette az italt és a frissítő helyett egy pohár tiszta vizet nyújtott a lánynak üdítő kortyként. SonHa biccentett egyet, majd vigyázva hörpintett a folyadékból, aztán letette a kezéből az üveget. Hálás pillantásokat vetett oda az aggodalmasan szemlélő pincérnek, s egy újabb mély sóhajt követően végre hangok is távoztak a lány szájából.

- Nem akartalak megijeszteni. Bocsánat – sütötte le szemeit szégyenében.

- Jól érzed magad? – tette vállaira tenyereit és gyengéden a testére szorított, hangjából minden aggodalom tökéletesen érződött.

- Ühüm – bólogatott aprókat.

- Örülök. Talán félrenyeltél?

- Hah? – köhintett egy újabbat, azonban vöröslő arcszíne túlzottan árulkodó volt.

- Miért fulladtál meg majdnem? Valami történt, amiért félrenyeltél?

- A-a! – rázta a fejét ellenkezően, azonban KiBumot nem ejtették a fejére, tudta, hogy valami lényeges ok bújt meg a háttérben. – Semmi nem volt. Csak béna vagyok – rántott vállat könnyelműen.

- Nem hiszem, de nem vitatkozom. Ha akarod, akkor elmondod. Ha meg nem, akkor nem.

Ezzel a vállára dobta az eddig övébe dugott konyharuháját, elvette a másik kezét is SonHa válláról, nyomott egy hátra arcot és a pultot kezdte törölgetni sértődöttségében. Ellenben SonHát sem éppen a higgadtabb családból szedték össze, akadtak dolgok, amiket még a legnagyobb birkatürelmű ember sem tudott elviselni. Ilyen volt SonHa is. Ha kihozták a sodrából, azt csakis komoly problémával érték el. Márpedig KiBumnak sikerült ezt megoldania elég hamar.

Egyetlen húzásra kiürítette a vizespoharat, leugrott a magas bárszékről és megperdülve a tengelye körül, dühödt léptekkel megindult a kijárat felé. Az illemet hátrahagyva lépett ki a helyiségből, pechjére a batyuját sikeresen a szék lábánál hagyta. Kis ideig morfondírozott, hogy visszamenjen-e érte, vagy megvárja, míg KiBum hozza utána, vagy pedig egy harmadik eshetőséget választ: ott hagyja és anélkül megy haza.

Letuszkolta a nagy gombócot nyelőcsövén, ökölbe szorított kezekkel lépett be újfent a lattéba, de tovább nem jutott. A pincérrel találta magát szemben, aki a holmiját markolta. Végigvezette morcos szempárját KiBum alakján – magában nyugtázva, hogy túlságosan helyes ahhoz, hogy így viselkedjen és túlságosan is tetszik a lánynak –, hasonlóan az övéhez, szigorú szembogarakba botlott pillantása. Ám ebben a morcos szempárban másmilyen érzés is táncolt. Megbánás és csalódás egyvelege. SonHa kinyújtotta a kezét és kihúzta KiBum ujjai közül a táskát, vállára hajította a nehéz pakkot és megint sarkon fordult.

* * *

- Megfázol – súgta JongHyun az ajkaik közé, miközben szorosabban fonta át végtagjait EunSang derekán és közelebb préselte testeiket egymáshoz.

- Nem érdekel – két karját átkulcsolta JongHyun nyakán, ezzel a milliméternél is kevesebb távolságot is leküzdötte kettejük között.

Egy cseppet sem érdekelte őket, hogy bőrig áznak, csak az egymás iránt táplált érzések számítottak. Ölelték és csókolták egymást, egyre szenvedélyesebben, egyre vágyakozóbban. Míg EunSang jobb kezének ujjai JongHyun szőke tincsei közé tévedtek, gyengéden rászorított a nedves fürtökre, még inkább ajkaira húzva ezzel a fiút. JongHyun bal keze gyakran kalandozott el EunSang ázott felsője alatt, megbizsergetve ezzel a lány érzékeny pontjait.

Egy váratlan és heves pillanatban EunSang ajkai között halk nyögés szaladt ki, ahogy lapockái erősebben a fatörzshez nyomódtak. Kis híján maradandó nyoma maradt a szenvedélyüknek. JongHyun hirtelen szakította el párnáit EunSang szájától, aggódva nézett végig a lány arcán, akinek vonásai tükrözték pillanatnyi fájdalmát.

- Jól vagy? – zihálta, miközben tenyerei közé fogta puha arcát.

- Csak egy picit megnyomtam a hátam, de semmi baj – mosolygott megnyugtatóan.

- Szeretnél biztonságosabb helyre menni? – simogatta puha ujjbegyeivel az arcát, EunSang mosolya halvány görbületre váltott.

- A karjaidnál biztosabb helyet úgysem fogok találni sohasem – kissé belepirult szavaiba, amit a fiú egy féloldalas mosollyal viszonzott.

- Akkor a legjobb az lesz, ha nagyon szorosan magamhoz ölellek a kuckómban – mellkasára vonta a már didergő lányt, búzaszín fürtjeit apró csókkal illette.

- Nem fogsz elengedni? – pihegte lehunyt szemmel, mélyet lélegzett a karok alatt.

- Eddig sem tudtam megtenni.

Ezzel EunSang álla alá nyúlt, óvatosan megemelte fejét dübörgő mellkasáról, hogy tekinteteik egymásra leljenek. Lassan lehajolt ajkaihoz és egyetlen őszinte csókkal zárta be a távolságot kettejük között. A negédes mámor fokozatosan mélyült el és tért vissza a korábbi szenvedély testeikbe. Idővel azon kapták magukat, hogy a fától nem messze parkoló autóban falják a másik ajkát, sötétített üvege pedig elrejti őket az arra tévedők elől.

A hevesség a végsőkig fokozódott, EunSang már JongHyun ölében ült, egyetlen kattanással tolták hátrébb az ülést, hogy kényelmesebben elférjenek, majd tökéletes összhangban szabadultak meg felsőiktől. Az autóüveg a másodperc tört része alatt párásodott be forró sóhajaiknak köszönhetően, végül mégis a fiú volt az, aki megállásra kényszerítette saját magát és EunSangot egyaránt. Két tenyere közé fogta a lány arcát, alsó ajkát beharapta, hogy visszafogja vágyát, csillogó lélektükrökkel nézte a lány pihegő vonásait.

- Biztos, hogy szeretnéd? – suttogta, miközben homlokát a lány homlokának döntötte.

- Yagsog – szuszogta halkan, szorosabban kulcsolta át nyakát karjaival.

- Tudok még várni, Haschoko – nézett mélyen a lány szemébe. – Akármennyit képes vagyok várni rád, Haschoko.

- Már így is túl régóta vársz – pironkodott aprókat pislogva.

- Nem számít. Haschoko, szeretlek és azt szeretném, ha te is akarnád. Nem azért, mert én szeretném. Bármeddig hajlandó vagyok várni rád, csak légy mellettem mindig.

- Mindig minden ígéretedet betartod – mosolyogta csendes megjegyzését.

- Csak a neked tett fogadalmakat, mert másnak nem szokásom ígéreteket tenni.

- Tudsz egy nyugodt és csendes helyet? – fúrta ujjait újra JongHyun tincsei közé.

- Tudok. Miért?

- Mert szeretni akarlak – ezzel újra a fiú párnáira hajolt és hezitálás nélkül tolta át nyelvét a szájába, hogy szenvedélyes csókot váltsanak.

Alig fél óra múltán már azon az említett nyugodt és csendes helyen voltak. JongHyun és KiBum közös lakásán, azon belül is az idősebb testvér szobájában. EunSang leült a puha és hatalmas ágyra, JongHyun pedig egy mozdulattal elfordította a kulcsot a zárban és megfontoltan a lányhoz lépdelt. Egy karnyújtásnyira megállt előtte és végigvezette felemás tekintetét EunSang alakján.

Egy szívdobbanással később bal térdével megtámaszkodott a lány jobb combja mellett, akinek tenyerei már JongHyun derekán pihentek, majd óvatosan testére húzták őt. Ajkaik lágyan kényeztették a másikét, kezeik gyengéden simítottak végig a másik érzéki pontjain, bebarangolva ezzel minden porcikáját. Halk sóhajok verődtek vissza a falakról, csupán a szívverésük hallatszott tisztán. Hibátlanul és egy ütemre zakatolt.

Egyik felső hullott le a másik után, majd mindkét nadrág pontosan ugyanott végezte. Az ágy lába mellett a szőnyegen. A délutáni napsugarak megvilágították bizonyos fedetlenné vált testrészeiket, a kívánatosabbakat azonban rejtve hagyták. A vágy utolsó szikrája lángra lobbant, felégetve mindent és nem volt másnak tovább hely, csak az Érzelmeknek...