SooJin mosolyogva, ám továbbra is
kérdésekkel a fejében szolgálta ki a vendégeket, miközben egy-egy kósza
pillantást vetett szerelmes bátyja felé. Némi egészséges irigység fogta el a lányt
egyetlen szívdobbanásnyi időre, majd elmerengett
azokon az időkön, amikor testvére és annak legjobb barátja csupán
barátokként kedvelték egymást. Aztán lassanként változtak az idők és fokozatosan kerültek még közelebb a másikhoz, míg végül
őszintén megvallották az érzéseiket.
A korábban mosolygós pincérlány
ajkairól elhalványult a görbület, s immáron a saját gyerekkorán és kamaszkorán
morfondírozott kissé lelombozva. Egy arc és egy szempár jelent meg szüntelenül
előtte. Ahogy mosolygott rá gyerekkorukban az a telt ajakpár és
csillogott hozzá az étcsokoládé írisz. Önfeledten. Gondtalanul. Az álmaikat
kergetve.
SooJinból egy mélyről jövő lélegzetvétel szakadt fel, ahogy elhomályosult előtte a mélybordó terítő és a
rajta üresen álló kávéscsésze. Gyengéd, ám mégis határozott szorítást érzett
meg bal vállán, sietve pislogott néhányat, mielőtt
az első könnycsepp végiggördült volna arcán, majd egy újabbat
sóhajtott és a kézfej tulajdonosára pillantott.
Azonban a pincérlányban akadtak a
szavak, ahogy tekintete összeakadt egy sötétszín lélektükörrel. Pontosan azzal,
amiről alig fél perccel korábban elmélkedett. Hirtelen pirult bele
a látványba, szempilláit rebegtette zavarában. Döbbenet helyett mégis mosolygás
fogadta a lány megilletődését, majd a lágyan szorító tenyér lassan végigsimított
SooJin felkarján és a teste mellé került.
- Jól érzed magad, SooJin-ah? –
zökkentette ki mélázásából egy mélyen búgó hang, amire SooJin csak egy
fejrázással tudott hirtelen válaszolni, végül nagyot nyelve tért észhez.
- Ühüm – pihegte.
- Biztos, hogy jól vagy? – döntötte
kissé oldalra a fejét, szemében aggodalmainak szikrái táncoltak a lány arcvonásait
látva.
- Igen. Biztos. Öhm. Mi. Mi járatban
itt nálunk? – elkapta a tekintetét a fiúról és reszkető kézzel kezdett neki az asztal leszedéséhez.
- Csak erre volt dolgom.
- Értem. A nővéred nincs bent – reagált monotonnak tűnően, bár az utolsó szónál mégis megcsuklott kicsit a lány
hangja.
- Nem baj. Leülhetek ide? – fogott rá a
mellette álló szék háttámlájára és óvatosan kijjebb húzta.
- P-persze. De nem szeretnél inkább egy
olyanhoz ülni, ami már rendben van? – kérdezte zavarodottan, rá sem nézve a váratlan
vendégére.
- Ez tökéletesen megfelel – alkarjaival
megtámaszkodott az asztalon, majd ahogy SooJin jobb keze elsiklott előtte, ahogy a morzsákat száműzte
az abroszról, elkapta a lány csuklóját és finoman megszorította. – SooJin-ah?
- Hm? – mormolta, továbbra sem nézve a
fiúra, azonban arca egyre jobban vette fel a piros mélyülő árnyalatait.
- Nincs mostanában szüneted, SooJin-ah?
– ujjbegyeivel lágyan megcirógatta a lány kézfejét.
- Öhm – újra egy óriási gombóc csúszott
le a nyelőcsövén. – Még. Öhm. Csak. Hm.
- Igen? – másik kezével is megfogta
SooJin törölgető kézfejét, ugyanolyan gyengédséggel szorított rá ezzel is.
- Miért? – bukott ki a lányból
egyszavas kérdése, amit azonnal meg is bánt, hogy hagyta azt távozni magából.
- Csak. Szeretnék beszélgetni veled,
SooJin-ah.
- Miért? – ismételte a lehető leghalkabban.
- Indok kell, hogy beszélgessek egy
barátommal? – megkereste a lány rémült tekintetét, rálelve arra, félszeg és
egyben barátságos mosoly költözött a fiú dús ajkaira.
SooJinnek végre sikerült elengednie a
rongyot, másik kezét az asztallap tetejére simította és újfent egy aprót
szusszantott. SooJin soha nem volt híres az ellenszegülésről, még akkor sem, ha az a saját nézeteibe ütközött.
Dühöngött magában egy kis ideig, végül mindig beletörődött mások akaratába. A munkában kiváltképp. Bármennyire is
nem szeretett volna kiszolgálni egy-egy vendéget, mert nem szimpatizált velük,
megtette, hiszen ez volt a dolga. Ahogyan a legkimerítőbb éjszaka után is felvette másnap a munkát, betegen is
képes volt dolgozni. SooJin ismerte a szabályokat és igyekezett azokat be is
tartani. Ezúttal viszont SooJin bizonytalanságot érzett.
A csuklóját szorító kézfejre
pillantott, majd nem sokkal később az étcsokoládé
szempárba nézett. Elveszett a tekintetben, megszűnt
létezni benne. Nem tudott lélegezni nélküle, nem tudott gondolkodni sem. Úgy
érezte, szüksége van rá az élethez. Lágy cirógatásra figyelt fel kisvártatva,
ajkai ösztönösen húzódtak finom görbületre, míg végül egy halk sóhaj szakadt
fel a lányból.
- Beszélgetsz velem, SooJin-ah? –
suttogta kissé előre dőlve az asztalon.
- Igen. Beszélgetek – felelt
megbabonázva, majd óvatosan leült a vendég melletti székre, a szemkontaktust
egyetlen szívdobbanásnyi időre sem szakította
meg.
- Köszönöm – mosolyodott el, majd
szorított picit határozottabban a lány kezére.
- Hozhatok neked valamit inni?
- Nem kérek semmit. Csak beszélgetni
szeretnék egy barátommal. Ahhoz nem kell semmi, csak a barátom.
SooJin mellkasa váratlanul szorítani
kezdett, ahogy meghallotta a „barát” szót, némi csalódottság lett úrrá a
pincérlányon. Még magának sem merte bevallani, hogy néha többet szeretett
volna, mint barátságot, de más valaki szájából hallva még inkább
elképzelhetetlennek tartotta a többet. Szemei könnybe lábadtak, mire
megpróbálta lassan kihúzni kezét a gyengéden szorító ujjak közül.
- Lennél a barátnőm, SooJin-ah? – érkezett a kérdés, amitől SooJin pupillája kidülledt, mellkasa még hevesebben
kezdett süllyedni és emelkedni.
- H-hogy’? Hogyan? – zihálta
értetlenül.
- Öhm – füle tövéig vörösödött
zavarában, elkapta pillantását SooJinről és
inkább a terítőt kezdte mustrálni és piszkálni két ujjával idegességében. –
Egyszer is nagyon nehéz volt megkérdezni téged – motyogta.
- T-Tae... TaeMin? – dünnyögte továbbra
is meglepetten.
- Nagyon sok bátorság kellett hozzá,
hogy megkérdezzelek, SooJin-ah, és remélem, hogy most nem kell még egyszer
megtennem, de azért választ kapok tőled.
- M-miért? Miért kérdeztél meg
egyáltalán? Én azt hittem, hogy csak~
- Én is azt hittem. Egy darabig. Vagyis
már egy ideje nem tudom, hogy mi történik velem – mormolta az orra alatt, még
mindig a terítéket bámulva. – Csak azt tudom, hogy mindig rád gondolok. Nem a nővérem miatt járok ide annyit. Nem azért, hogy vele legyek.
Vagyis nem csak vele. Hanem, mert akkor van esélyem téged is látni, SooJin-ah.
SooJin tekintete még homályosabbá vált
TaeMin szavait hallva; döbbenete mellett határtalan mértékű boldogság is megszállta a lány testét. Ajkaira lassanként
költözött egy hálás mosoly, kihúzta kezét TaeMin tenyere alól, de csupán annyi
időre, hogy ujjaikat fonhassa szorosan összébb. Kijjebb
csúszott a székén, még közelebb merészkedett a bátortalanná vált fiúhoz.
Egyetlen mély sóhajt követően nyitotta szóra
reszkető ajkait.
- Köszönöm, hogy megkérdeztél – súgta
TaeMin füléhez hajolva, mire felkapta a fejét és SooJinre nézett, orruk
egymáshoz ért.
- Ez most igent jelent? – kérdezte alig
hallhatóan, SooJin egyetlen magabiztos bólintással felelt.
* * *
- És arra emlékszel, amikor elbújtál
nálunk Hyung elől, mert azt hitted, hogy le akar szidni? – kérdezte KiBum
mosolyogva, miközben SonHa arcvonásait fürkészte.
- Leszidni? – pislogott a lány.
- Nem tudom, hogy mitől féltél, csak arra emlékszem, hogy berohantál a házba és
nekem szaladtál.
- Tényleg? És bocsánatot kértem
legalább? – zavarodottan járatta tekintetét KiBum megértően ragyogó macskás szempárjában.
- Nem tudom – kuncogta.
- Akkor lehet, ideje lenne bocsánatot
kérnem érte – húzódott halvány mosoly SonHa ajkaira is végre.
- Nem kell. Régen volt, és el is
felejtettem.
- Hát. Ha így emlékszel rá, akkor nem
hiszem, hogy annyira nagyon elfelejtetted volna – motyogta maga elé és a cipőjének orrát kezdte vizsgálni.
- Nem mindig azok maradnak meg, amik
esetleg bosszúságot okoztak, hanem épp az ellenkezője.
- Ezt hogy’ érted? – emelte fel a fejét
lábbelijéről.
- Ahogy mondtam. De, hogy értsd.
Például arról fogalmam sincs, hogy miért menekültél Hyung elől, viszont arra igen, hogy hozzánk rohantál. Ahogyan arra
sem emlékszem, hogy miért éppen három gombóc fagyit szerettél volna enni, de
azt tudom, hogy csokisat mindenképpen akartál, de a gyümölcsöktől borzongott a hátad.
- Te ilyenekre emlékszel? – mély döbbenet
szállta meg SonHát, ahogy KiBum mélybarna íriszébe veszett.
- Úgy látszik – halvány mosolyra állt
KiBum ajka, jobb keze észrevétlenül siklott SonHa bal kézfejére és szorította
meg azt ösztönösen.
- Hát ti?!
DongHae váratlan megjelenésére a két
fiatalabb egy lendülettel felpattant a földről, ahol
idáig kuporodtak. Míg SonHa zavarában a pulthoz sietett, addig KiBum perdült
egyet és immáron sokadszorra is a kutyaeledeleket kezdte szemügyre venni.
DongHae is kissé meglepetten kezdte begombolni a felső két gombot – melyeket újra és újra félregombolt -, miközben
a hátsó folyosó irányába sandított.
SonHa a torkát köszörülve slisszolt be
a pult mögé, felmarkolta a tetején pihenő vaskos
dossziét és úgy tett, mintha halaszthatatlan ellenőrzést kellene végezni a számlákkal. Szinte fel sem tűnt a lánynak, hogy bátyja kedvese araszol el mögötte, majd
oson is ki a vészkijáraton.
- Legközelebb ezt hagyjátok meg
otthonra – mormolta az orra alatt és még egyet lapozott a számlaösszesítő könyvben.
- Hah? Mi van? – értetlenkedett az idősebb.
- Azt hiszed, nem tudom, hogy a nőd mászkált most itt mögöttem? Mert akkor rosszul hiszed.
- Sonny, én csak – kezdett magyarázkodásba,
mire a húga mosolyogva emelte fel a fejét és DongHae-re nézett.
- Ha te úgyis bent vagy, akkor én nem
is kellek, igaz? – döntötte oldalra a fejét, ezzel együtt némi elégtételt véve.
- Miért? Dolgod van? – támaszkodott meg
a pult tetején.
- Nem terveztem, de ha te itt vagy.
- Én viszont elrabolnám a húgodat,
Hyung, ha nem gond? – szólalt meg KiBum két polcsor között, a testvérpár
egyszerre nézett a vásárlójukra, majd DongHae egy határozottat bólintott.
- Nem gond. Sonnynak úgyis kimenője van már mára! – terelgette kifelé a helyéről a lányt, aki botladozva jutott el KiBumig, majd még jobban
bukdácsolva lépett ki az üzlet bejárati ajtaján.
KiBum udvariasan a karját
ajánlotta a lánynak, aki habozva fogadta el azt, de végül mégis sikerült útnak indulniuk. A CL's Café volt az úti cél, hogy tovább folytathassák az emlékek felidézését és nosztalgiázzanak a gyermekkori boldogság tengerének bugyraiba merülve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése