15. fejezet - Emlékek és Érzések útvesztőjében

JongHyun mosolyogva nézte EunSang csodálkozó tekintetét, miközben az hol a fiú vonásait fürkészte, hol pedig a parányi fakuckót szemlélte. Határozottabban fogott EunSang kezére és kulcsolta is át ujjaikat a következő szívdobbanásukkor. Egyszerre szakadt fel belőlük egy mélyebb sóhaj, JongHyun lépett egyet, azonban EunSang megállította.

- Mi ez a hely, Yagsog? – kérdezte bátortalanul.

- Mondtam, hogy szeretnék mutatni neked valamit – fordult a lányhoz, ajkain továbbra is felfelé ívelő lágy görbület pihent.

- Ezt? – emelte fel szabadon lógó kezét, hogy a viskó felé mutasson.

- Nem egészen – visszalépett a lányhoz, másik karját EunSang derekára csúsztatta és gyengéden magához ölelte. – Amit valóban szeretnék, ha látnál, az odafent van.

- Yagsog – motyogta belemerülve JongHyun lélektükreibe. – Szívesen, de ugye nem akarsz~.

- Haschoko – felkuncogott, majd nyomott egy puszit orra hegyére. – Semmi olyat nem fogok tenni soha sem, amit te nem szeretnél, ígérem – súgta mélyen a lány szemébe nézve.

- Ígéred? – parányi mosoly kúszott szája sarkába, JongHyun ujjaira szorított.

- Ígérem – bólintással toldotta meg válaszát. – Szeretnéd megnézni, mi van a kuckóban?

- Szeretném.

JongHyun biccentett még egyet, adott egy újabb törődő puszit EunSang homlokára, majd elvette bal karját a lány derekáról és újfent megindult a faviskóhoz. EunSang kissé remegő lábakkal követte JongHyunt, ragaszkodóan markolta a fiú ujjait, szinte már elzárta a vérkeringést bennük. JongHyun halkan felszisszent néhányszor, de nem foglalkozott pillanatnyi fájdalmával és kisujjának lassanként liluló ujjpercével.

- Yagsog – mormolta EunSang, amikor a robosztus fa törzséhez értek.

- Igen? Baj van, Haschoko? – pillantott a lányra, elengedte összefont ujjaikat és megkapaszkodott egy biztonságosabb ágban, ami a feje fölé magasodott.

- Yagsog. Nekem. Én. Yagsog – hebegte rémült hangon. – Yagsog. Én nem.

- Haschoko? – elengedte az ágat és mindkét karját a lány derekára vezette. – Mi a baj?

- Nemtudokfáramászni – vallotta be lesütött szemmel.

- Segítek – kuncogta halkan, még egyszer megpuszilta EunSang fejbúbját. – Nincs semmi baj, Haschoko, segítek – vonta magához megnyugtatásul.

- Tériszonyom is van – dünnyögte a fiú mellkasába bújva, JongHyun pulóverére markolt, ahogy reszketve átfonta karjait a fiú hátán.

- Nem kell félned, Haschoko, itt vagyok melletted.

EunSang nem válaszolt, csupán megkapaszkodott JongHyun testében. Belefúrta arcát a mellkasába, a minimális távolságot is megszüntette testeik között, hogy még közelebb érezhesse magához a fiút. JongHyun gyengéden és hosszú mozdulatokkal simította végig EunSang hátát, lassanként nyugtatgatva őt, hátrált pár lépést és lapockáival a fának támaszkodott. Várt. Türelmesen. EunSang lefejtette karjait JongHyun hátáról és mellkasára csúsztatta őket, de arcát továbbra is a fiú mellkasába temette.

- Segítek felmászni, Haschoko, és odafent is vigyázni fogok rád – súgta a füléhez hajolva.

- De én akkor is félek.

- Nem kell, Haschoko. Vigyázok rád – szorított egyet a lány testén, még közelebb préselte magához őt.

- Rendben – mormolta alig hallhatóan.

EunSang vett még egy nagy levegőt, elvette a kezeit JongHyun mellkasáról, majd teljesen kibújt pillanatnyi rejtekéből. JongHyun mosolyogva figyelte a lány kétségbeesett arcát, jobb kezével megcirógatta arcélét, tekintete akaratlanul a lány cipőire tévedt.

- Ezt vedd le inkább, nehogy megcsússzon a talpad – leguggolt a lány elé és jobb bokájára fogott.

- Öhm – hirtelen fogott JongHyun bal vállára, amikor puha és meleg ujjbegyeit megérezte a fedetlen bőrére simulni. – Jó. Le-leveszem – hebegte zavarodottan, ahogy megpróbálta kihúzni a lábát JongHyun kezéből.

- Mi az? – felemelte a fejét, a tekintete találkozott EunSang pillantásával. – Most mi a baj? – húzta vissza a lábát maga elé.

- Le. Le tudom venni. Egyedül is – pironkodott, újra megszorította a fiú vállát.

- Régen nem voltál ennyire szégyenlős – szélesedett a korábbi mosolya EunSang zavarát látva.

- Csak. Hm. Csiklandós vagyok – motyogta.

JongHyunból halk nevetés tört fel EunSang válaszát hallva, picit megrázta a fejét, majd egy mozdulattal kibújtatta a lábbeliből és játékosan megpiszkálta ujjbegyeivel EunSang talpát. Ebben a másodpercben sikkantott fel EunSang és igyekezett tekintetével megfojtani a fiút a számára kellemetlen incidens miatt.

JongHyun továbbra is elégedetten vigyorogva szabadította ki EunSang lábát a másik cipőből is, de a második alkalommal már nem csiklandozta meg a lány talpát. A fa tövébe pakolta a kiscipőket, felegyenesedett és széles mosollyal az ajkain nézett EunSangra.

- Vigyázz, hova lépsz, nehogy megvágjon egy kiálló háncs – simított végig arcélén.

- Jó.

- Gyere, segítek.

Ezzel elengedte EunSang kezét, újfent megkapaszkodott a fejük feletti ágban, amiben a kisvártatva a lány is követte JongHyunt. JongHyun automatikusan fogott EunSang derekára és azzal a lendülettel segítette is megemelkedni a talajtól, majd ő is feljebb kapaszkodott. Néhány perc leforgása alatt EunSang már a fakuckóban kuporgott egy viseltes kék színű szőnyegen, JongHyun pedig egy dobozban kotorászott lelkesen.

- Tudsz gitározni? – kérdezte EunSang, amikor vizslató tekintete megakadt a szemközti sarokban a világosbarna, akusztikus hangszeren.

- Kíváncsi vagy rá? – JongHyun letette a dobozt a pallóra és EunSangra nézett.

- Szeretném hallani – félszegen mosolyogva húzta fel a lábait, majd kulcsolta is át karjaival őket, állát megtámasztotta a térdein.

- De nem nevetsz ki.

- Sosem tennék ilyet.

- Gyerekkorunkban megcsináltad – tettetett sértődöttséggel mászott el a hangszerig, aztán vissza EunSanghoz, majd a lány mellé ült.

- Még kislány voltam – súgta mélyen a fiú szemébe nézve, egy parányi sóhaj szakadt fel mindkettejükből.

- Most már nem vagyunk gyerekek.

JongHyun lassan közelebb hajolt EunSang arcához, egyszer a lány ajkaira pillantott, egyszer mélybarna szempárjába veszett. Orrával játékosan megpiszkálta EunSang orrát, majd gyengéd csókot lehelt a lány szájára. Ismételten apró lélegzetvétel szökött ki párnáik között, de mielőtt még engedtek volna érzéseiknek, a fiú megszakította az édes kényeztetést és hátrébb húzódott kissé EunSangtól, majd halk pengetésbe kezdett. EunSang feje a fiú vállához simult, ahogy belemerült a húrok nyugtató dallamába.

* * *

SonHa megkönnyebbülten lépte át az állatkereskedés küszöbét, majd invitálta is be a helyiségbe kísérőjét is. KiBum illedelmesen meghajolt, körbenézett, aztán a legközelebbi polchoz iparkodott, hogy szemügyre vegyen néhány kutyaeledelt. SonHa mosolyogva figyelte egy kis ideig sétálópartnerét, végül a pulthoz ballagott.

- Haehae, itt vagy hátul? – kiáltott a hátsó átjáró felé, mire csak egy hatalmas csattanást kapott válaszul.

SonHa és KiBum összenézett; a kísérő abbahagyta az eledelek összetevőinek elemzését és SonHával együtt a hátsó raktárba indult, ahonnan a korábbi zaj forrását vélték felfedezni. A lány felkapta az ajtófélfa mögé rejtett méteres vasrudat és a feje mellé emelte védekezésül. KiBum megfogta SonHa bal alkarját, majd kivette a kezéből a fegyvert és azzal a lendülettel cserélt is helyet a lánnyal, szorosan maga mögé utasítva SonHát.

Lassan lépdeltek előre, minél kevesebb zajt csapva, majd hirtelen megtorpantak egy újabb tompa koppanást hallva, tekintetük összeakadt. A koppanással egy időben visszafogott nyöszörgés csapta meg mindkettejük fülét, csodálkozva meresztették egymásra a pupilláikat. Egyre több kérdés gyülemlett fel bennük, végül mégis a tovább lopakodás mellett döntöttek.

A falhoz lapulva haladtak előrefelé, majd a raktár résnyire tárt ajtajához érve KiBum lecövekelt és maga mellé húzta SonHát is. A lány hevesen lüktető mellkasa KiBum felkarjához feszült, egy pillanatra belepirult a közelségbe.

- Maradj mögöttem – suttogta a lehető leghalkabban a lány fülébe. – Megnézem, kivel van dolgunk.

- Ühüm – motyogta pirosló arccal.

KiBum biccentett még egy utolsót, majd bal lábával óvatosan beljebb tolta a térelválasztót, hogy biztosabb képet kapjon a hangok kiváltójáról. Hirtelen szorított rá a vasrúdra és nyelt is egy nagyobbat abban a másodpercben, amint tekintete megakadt egy szélesebb háton, melyről félúton volt lefelé az ing.

Rögvest hátra araszolt és azzal együtt SonHát is lökni kezdte kifelé a folyosóról, míg nem elértek a pultig. A lány értetlenül pislogott KiBumra, aki vele ellentétben döbbenten és kissé zavarodottan düllesztette pupilláit a lányra. Végül erőt vett magán és egy torokköszörülés után végre válaszolt SonHa kérdő tekintetének.

- Öhm. Hyung. Khm.

- Mi van vele? – riadt meg egy másodpercre, de KiBum a lány ajkaira tapasztotta a tenyerét, hogy elnémíthassa.

- Pszt! Halkan – közelebb hajolt hozzá, majd fülébe duruzsolta további gondolatait. – Hyung van hátul. Valakivel.

- Hah? – motyogta.

- SonHa, azt hiszem, hogy jobb lenne, ha most egy kis ideig inkább nem mennénk hátra, és majd ha végzett Hyung, csak akkor beszélek vele.

Miután SonHának sikerült értelmeznie KiBum arcmimikáit, egy határozottat bólintott megértésül, majd tapogatva megkereste a hátsó folyosót elválasztó harmonika-ajtót és egyetlen biztos lendülettel húzta is be azt. KiBum mosolyogva vette el a kezét SonHa arcáról, majd engedte maga mellé a karját. Kisétált a pult mögül és visszaballagott az állateledelekhez.

SonHa még picit idegesen dobolt az ujjaival a pult tetején, ahogy bátyjára várakozott, de félszemét képtelen volt levenni KiBumról. Nem akart kettesben maradni a puszta gondolataival és folyton feltörekvő emlékeivel. Végül összeszedte a létező összes bátorságát és KiBumhoz sétált, hogy míg mindketten az idősebb testvérre várnak, hasznosan töltsék el az idejüket. Néhány mosolygós emlék felidézésével.