17. fejezet - Helyes döntés... létezik?

JongHyun gondtalanul pengette a húrokat, EunSang pedig szótlanul hallgatta a szívhez szóló gitárjátékot. Végképp belefeledkezett a dallamba, ami egyszerre volt megnyugtató a számára, miközben mégis egy kósza könnycsepp bújt meg szeme sarkában és szorítani kezdett a mellkasa. Észrevétlenül letörölte a sós nedvességet, majd ujjait összekulcsolva pihentette meg kézfejeit az ölében. Halk sóhaj szakadt fel a lányból, amit JongHyun a gitár hangja ellenére is meghallott.

Abbahagyta a játékot és egy óvatos mozdulattal maga mellé helyezte a hangszert, majd EunSang összefont kezeire fogott.

- Miért hagytad abba? – kérdezte halkan, amikor megemelte a fejét JongHyun válláról.

- Mi bánt, Haschoko? – cirógatta meg lágyan a lány kézfejeit, és igyekezett mielőbb rálelni a pillantására.

- Hm? – motyogta maga elé meredve, végül mégis bátorságot vett és JongHyunra nézett. – Miért hagytad abba? – ismételte meg.

- Én is kérdeztem valamit – húzódott játékos mosolyra a fiú szája, ám mégis megtartotta a kérdés komolyságát.

- Mit kérdeztél? – suttogta két pislogás között.

- Látom, hogy bánt valami és azt szeretném tudni, hogy mi az.

- Nem bánt semmi. Tényleg. Nincs semmi baj, Yagsog – leplezte az igazságot egy erőltetett mosollyal.

- Haschoko. Kislányként sem tudtál jól füllenteni, és ez azóta sem változott – kuncogott fel halkan.

Szabadon lévő karját EunSang derekára vezette, a lány kézfejein pihenőt pedig EunSang arcára csúsztatta. Ott is gyengéd cirógatással jutalmazta EunSangot, miközben még közelebb húzódtak egymáshoz. Homlokuk félszegen simult össze, még éppen befért volna egy pengető, de az a távolság is elfogyott kettejük között, ahogy JongHyun még jobban EunSanghoz hajolt.

- Elmondod, hogy mi bánt? – súgta a lány ajkaitól néhány milliméterre.

- Nem bánt semmi, komolyan. Legalábbis olyan dolog, amire te gondolsz, Yagsog.

- Akkor milyen dolog bánt? Hm? Mondd el nekem, kérlek – súgta, továbbra is megtartva a leheletnyi távolságot ajkaik között.

- Nem is tudom igazán – mosolyodott bele a saját zavarába, majd egy mély sóhajt követően megpróbálta folytatni gondolatmenetét. – Csak ahogy játszottál most, valahogy olyan varázsos volt. Megnyugtatott és még szerettem volna tovább hallgatni. Még nagyon sokáig.

- Haschoko? – értetlenkedett halkan, azonban sem homlokát, sem tenyerét nem vette el EunSangról.

- Aztán eszembe jutott, hogy lassan indulnom kellene haza – egy szívdobbanásnyi időre elhallgatott, s már csak motyogta utolsó szavát. – A vőlegényemhez.

- Szeretnél elmenni? – megértés csengett JongHyun kérdésében.

- Nem tudom – mormolta kétségek között. – Mennem kellene haza, de képtelen vagyok itt hagyni téged, Yagsog.

- Akkor maradj – közölte nemes egyszerűséggel, majd két tenyere közé fogta EunSang arcát. – Én is itt maradok. Nem kell semmit tenned most, csak maradj. Ne menekülj most is el – EunSang eddig csukott szemhéjai lassan felemelkedtek, homályos tekintete rálelt JongHyun felemás szempárjára. – Velem maradsz még egy kicsit, Haschoko? Ne menj most el, kérlek. Maradj. Maradj még velem.

- Yagsog. É-én – rémülten járatta szemét JongHyun lélektükreiben. – Én nem tudom. Nem tudom ezt tenni TaekWoonnal – kihámozta magát JongHyun tenyereiből és sietve felkelt mellőle.

- És velem teheted? – kérdezte szemrehányóan, ahogy elkapta EunSang csuklóját. – Hányszor akarsz még elhagyni engem, Haschoko? Egyszer az életben hallgass a szívedre, Haschoko.

JongHyun elengedte EunSang csuklóját és a lányra bízta a döntést. EunSang kétségbeesetten bámult JongHyunra, akinek íriszei reményteljesen csillogtak a lányra.

* * *

- Köszönöm, hogy megkérdeztél – súgta TaeMin füléhez hajolva, mire felkapta a fejét és SooJinre nézett, orruk egymáshoz ért.

- Ez most igent jelent? – kérdezte alig hallhatóan, SooJin egyetlen magabiztos bólintással felelt.

TaeMin lazított egyik kezén, hogy tenyerét SooJin arcára simíthassa. Félszegen és kissé reszketve csúsztatta tenyerét a bőrére, ujjbegyei finoman érintették a bársonyos felületet, majd lassan elindította kezét a lány tarkójához, hogy hosszú fürtjeit is érezhesse. A pincérlány ajkai között parányi sóhajok távoztak. Aprók, ám annál boldogabb lélegzetvételek, míg végül szemhéjai elnehezedtek, és belesimult az óvatos kényeztetésbe.

TaeMin száját is halk szusszanások hagyták el, ahogy bátorodott és SooJin is fogadta a közeledését. Orruk továbbra is lágyan összesimult, ajkaik között milliméternyi rés volt csupán, majd lassacskán az is elfogyott.

Érzékien simultak össze ajkaik, bátortalanul érintették a másik párnáját, míg végül TaeMin volt az, aki mosolyogva húzódott hátrébb SooJintől és engedett közéjük némi távolságot. Orrhegyük helyett homlokuk érintkezett, lehunyt szemmel, ajkaikon mosollyal ültek szótlanul. Kezeik újfent a másik ujjaira találtak, ösztönösen fonódtak össze és szorítottak rá a másik kézfejére.

- Próba után érted jövök és hazakísérlek – mosolyogta boldogan a fiú.

- Nem kell. Pihenj csak nyugodtan, hazatalálok egyedül is – ellenkezett picit félve SooJin.

- Nem nagyon van választási lehetőséged – kuncogta elégedetten TaeMin, mire mindketten kinyitották a szemüket és összenéztek. – Lehet, nem érzékelted, de tényként közöltem az előbbit.

- Öhm. D-de. De most miért?

- Mit miért? A barátnőm vagy, nem? – szorított ujjaikra, miközben elvette a fejét SooJin homlokától.

- Öhm – vett egy mély levegőt és igyekezett leplezni fokozatosan feltörekvő zavarát. – Biztos, hogy ez jó ötlet, TaeMin-ah? – motyogta.

- Miért ne lenne az? – pislogott értetlenül.

- Nem lesz ebből gondom a nővéreddel? – tette fel reszketve a kérdést, mely szívének egy részét marcangolta egy ideje.

- SooJin-ah. ChaeRin mindig is azt akarta, hogy én boldog legyek, ha azt a te oldaladon tehetem meg, akkor tudja, hogy az leszek.

- ... – SooJin nagyot nyelt a fiú szavai hallatán, képtelen volt felfogni a hallottakat.

- Most mennem kell, mert mindjárt kezdődik a próba, de sietek majd vissza. Várj meg! – ezzel felkelt a székről és nyomott egy csókot SooJin reszkető ajkaira, majd sietve sétált ki a kávézóból.

SooJin még néhány pillanatig döbbenten ücsörgött az asztalnál, fejében megannyi megválaszolatlan kérdés dübörgött, melyre nem talált értelmes magyarázatot. Végül mégis TaeMin kissé túlfűtött csókja volt az, ami megmaradt benne, valamint a szavak, miket a távozása előtt intézett a lányhoz.

Perdült-fordult párat, s azt vette észre, hogy a sokadik forduló után egy ismerős idegen áll vele szemben. Hosszú haja végigsiklott a vállain, karjait mellkasa előtt összefonta, újra és újra végigvezette szigorú szempárját SooJin vékony alakján, aki meglepődve szorongatta kezei között a tálcáját.

- Kim SooJin! – szólalt meg kisvártatva, hangja az üveget ketté tudta vágni, SooJin teste egy pillanatra összerezzent, majd a tálcára markolt. – Ugye korántsem az a terved, hogy elhalászod előlem?

- HeeRa? – húzta fel bal szemöldökét nem értvén a kérdést. – Mégis miről beszélsz? – egyik kezével elengedte a tálcát és a csípőjére fogott. – Kit halászok el előled?

- TaeMint! Ha csak egy pillanatra is a közelébe merészkedsz, nagyon meg fogod keserülni! Ő az enyém! Mindig is az enyém volt és nem te leszel az, aki a helyemre léphetsz, csak mert szünetet tartunk! – közelebb lépdelt magassarkújában a pincérlányhoz, alig hagyva személyes teret kettejük között. – Sósavval öntöm le azt a csinos kis pofidat, ha csak meglátlak a közelében! Megértetted?

* * *

SonHa szótlanul ballagott KiBum mellett, ujjai táskájának vállpántját szorongatták folytonosan. Zavarában lépteit figyelte, képtelen volt KiBumra nézni, bármennyire azt diktálta a tisztelet. Vállaik alkalomadtán összeértek, mire a lány teste összerezzent KiBum közelségétől, így sietve lépett oldalra mindig egy fél lépést, hogy távolabb kerüljön. Azonban KiBumnak esze ágában sem volt ezt elfogadni, mert követte SonHa lépteit.

- Egyébként mi újság van veled, SonHa? – törte meg a feszült csendet sétájuk során.

- Nem sok – vont vállat könnyelműen. – Tanulok, lassan vizsgaidőszak, segítek Oppának a boltban és néha találkozom a lányokkal.

- Mármint Jinnie-vel? – mosoly költözött KiBum hangjába, ahogy közös ismerősük említésre került.

- Igen, meg a másik nővéremmel.

- Másik nővéred? – KiBum megtorpant SonHa megjegyzését hallva, ezzel egy időben a lány csuklójára markolt, hogy megállítsa őt. – Ki az? – bukott ki belőle a kérdés.

- KiBum? – SonHa balgán bámult a fiúra, aki továbbra sem értette, kire célzott a lány. – Miért fontos ez ennyire?

- Öhm. Nem. Mármint csak. Én csak úgy – SonHa csuklójára néztek mindketten, majd megint egymás szemébe meredtek. – Sajnálom – hirtelen engedte el a lány csuklóját és lépett el tőle. – Nem akartam tolakodó lenni, csak kíváncsi vagyok – vakarta meg tarkóját.

- Ha ennyire érdekel, úgy hívják, hogy Park EunSang és épp most költözött ide a vőlegényéhez.

- Hah? – KiBumban megfagyott a vér a nevet hallva, pupillája a kétszeresére dülledt, nagyokat nyelt döbbenetében.

- Most mi van? Miért nézel így rám? Talán ismered a nővéremet?

- Öhm. Nem. Vagyis igen. Illetve nem teljesen – hebegett végleg összezavarodva.

- Na, jó, KiBum, ez most már nem vicces. Ha nem ismernéd Unnie-t, akkor nem fagynál le ennyire. Te nem vagy az a típus, aki nem tud reagálni egy váratlan helyzetre, úgyhogy felesleges bármiféle maszlaggal is etetned! – SonHa dühösen húzta feljebb a vállán nehézkes batyuját, de félúton KiBum megállította a mozdulatban, majd könnyedén kihámozta a lány ujjai közül a táskát és a saját vállára kanyarintotta azt.

- Megiszol velem egy teát? – kérdezte mélyen a lány szemébe nézve.

- Elmondod, mi lelt? – meresztette barna íriszeit ellenkezést nem tűrően.

- Előbb válaszolj – húzódott kicsit csintalan mosoly KiBum rajzolt ajkaira, minek köszönhetően SonHa korábbi haragja hirtelen kezdett csillapodni, azonban az okát igazán még a lány sem értette.

- Ha közben elmondod, hogy mi bajod lett – kötötte az ebet a karóhoz a lány, halvány görbület kúszott az ő ajkaira is KiBum mosolya láttán.

- Elmondom, és nagyon remélem, hogy ezzel nem okozok egyikőtöknek sem fejfájást vagy aggodalmat. Főleg nem szeretnék neked aggodalmat okozni, SonHa.

- Miért? Mire gondolsz? Mit akarsz ezzel mondani, KiBum? – pillázott nagyokat.

- Menjünk. A kávézóban megbeszéljük – karolt bele SonHa derekába, azonban a lány nem adta magát olyan könnyen, mint ahogy azt KiBum remélte.

- Nem. Vagy itt és most elmondasz mindent, vagy többé nem állok veled szóba! – tette csípőre mindkét kezét, fenyegetése néhány másodperc leforgása alatt célba ért.

- Jó! – kiáltotta el magát az utcán KiBum, amitől észbe kapott, újfent megragadta SonHa csuklóját és húzni kezdte a legközelebbi csendesebb hely felé.

- Most mégis hova ráncigálsz, KiBum?! – próbálta magát kitépni a fiú szorításából, de túlságosan erősnek bizonyultak az ujjak.

- Tudni akarod, nem?! Akkor gyere! – ezzel belökte az üres játszótér kapuját, a feleslegesnek mondható reteszt beriglizte, majd tovább vonszolta a lányt a hintáig és odaérve belenyomta. – EunSang és a bátyám szeretik egymást. Mindig is szerették, és gyerekkoruk óta házasok! – egyetlen levegővétellel közölte a tényeket, SonHát kisebb sokkhatás érte a szavaktól.