13. fejezet – A város másik oldalán

SooJin nehézkesen tudott a munkájára koncentrálni a kávézóban. Fejében KiBum szavai zakatoltak szüntelenül. Újra és újra felidézte az előző napi beszélgetését KiBummal, és kereste magában a ki nem mondott kérdéseire a válaszokat. De egyikre sem lelt feleletet. Már csak a váltótársában reménykedhetett. Aki talán hajlandó lesz értelmes magyarázatot adni délután, hogy miért tette azt, amit tett. Illetve mi lehet az a kapcsolat KiBum bátyja és EunSang között.

Miközben a válaszokat kutatta, ugyanakkor reménykedett is, hogy a parányi cselszövés miatt nem veszíti el EunSang barátságát, és nem haragszik meg rá a csapdáért. Nem tudhatta, hogyan reagál a nővére a hazugságra, még ha az csak alig számított annak. Hiszen a füllentésekből bőven kitelt már az életükben. Igaz, mind gyerekcsíny volt, de egyikük sem szerette őket.

Amikor a vázát törték el SooJin otthonában, akkor azt a kutyára fogták, aki véletlenül beszabadult a házba, amikor játszottak vele az udvaron. Amikor leették a ruhájukat a hűtőből titokban elcsent vanília ízű fagyival, azt válaszolták a számonkérésre, hogy SooJin bátyja és annak legjobb barátja kente őket össze előre megfontolt szánt szándékkal. Amikor pedig SooJin sötétedés után ért haza, akkor azt felelték, hogy nem nézték az időt, annyira belefeledkeztek a játékba, holott EunSang volt az, aki folyton marasztalta SooJint. Apró füllentések, amiknek az őrzése csak még jobban összekovácsolta a két lányt az évek során.

SooJin a múlt emlékein merengve észrevétlenül mosolyodott el, még akkor is maga elé bámult, amikor egy tenyér kezdett egyre hevesebben kalimpálni előtte, végül a vállához ért. A pincérlány abban a pillanatban összerezzent, ahogy megérezte magán a kézfejet, hirtelen kapta el a fejét az ablaküvegről és nézett a kéz tulajdonosára.

- Igen?! – kiáltott fel meglepettségében, majd hangszíne rögvest megváltozott, ahogy tudatosult benne, hogy szeretett bátyja ácsorog előtte. – Szia, Heenim! Te?!

- Én. És te? Merre jársz, galambocskám? – elmosolyodott.

- Csak töprengtem.

- Micsodán? – vette magához a szót HeeChul kísérője, amitől a lány ajkaira még szélesebb mosoly költözött.

- A gyerekkorunkon méláztam.

- De, hát te még mindig gyerek vagy! – nevetett fel HeeChul, és ezzel együtt meghúzta SooJin egyik hosszabb tincsét.

- Fejezd be, vagy szólok, hogy neveljen meg az urad! – csapott HeeChul keze után.

- A mim? – tette csípőre a kezeit nőként visító kérdése közben, majd egyszer SooJinre nézett egyszer pedig párjára vetett egy haragos pillantást.

- Jól hallottad – karolta át HeeChul nyakát finoman Han Geng, majd azzal a mozdulattal közelebb is húzta magához és fekete tincseibe fúrta az orrát. – Talán nem örülsz, hogy az vagyok? – mormolta halkan, HeeChul ajkai között egyetlen apró sóhaj szökött át.

- Na, ezt tartsátok meg a hálótokba – csapott a pult tetejére SooJin –, elég nekem a fürdőszobai kalandjaitokhoz asszisztálni!

- Ki mondta, hogy hallgatózz? – fordult a lány felé Han Geng elégedetten vigyorogva.

- Na, tudod, mikor csinálok én neked megint csirkét! – kulcsolta össze a karjait mellkasa előtt sértődöttségében.

- Mikor? – csillant meg Han Geng sötétbarna lélektükre, miközben igyekezett a lehető leggyengédebb pillantásával engesztelésre bírni SooJint.

- Azt terveztem, hogy meglepem vele ma a szerelmespárt, de azt lesheted! Nincs csirke! Nincs édesség! Nincs semmi kedvesség!

SooJin mogorván kapott a pulton pihenő tálcáért, és robogott ki a helyéről, hogy az egyik hívó vendéghez siethessen. Bátyja és párja továbbra is mosolyogva nézte a feldúlt pincérlányt, aki végül alig bírta visszafojtani a mosolyát, mert képtelen volt bármikor is neheztelni a testvérére.

* * *

KiBum boldogan ücsörgött a nappaliban, miután sikerült a bátyját rávennie a találkozásra. Noha sokáig kellett győzködnie az idősebb fiút, de mégis rábeszélte, hogy a fényképezés helyett inkább a parkot válassza. S egyben EunSangot. Már csak azért kellett izgulnia, hogy a dolgok jól süljenek el, és reménykednie, hogy a lány ezúttal bátrabb lesz, és nem menekül el a bátyja elől.

Mivel nem volt már kedve tovább a kanapén bambulni tétlenül, így inkább a szobájába vonult, és egy kellemes délelőtti séta mellett döntött munkakezdés előtt. Az idő kedvező volt hozzá, ráadásul a lábai egyébként sem engedték volna túl sokáig a négy fal között hagyni. Gyerekkorában is nehezen maradt meg egy helyben és játszott a szobájában, ami az évek során egyáltalán nem változott meg. Ha tehette, akkor a szabadban töltötte ideje nagy részét, amikor nem munkával volt tele minden napja.

Közel egy órás készülődés után végre átlépte a küszöböt és üresen hagyta a házat. Elsőként nagyot szippantott a friss levegőből, majd zsebre vágta a kezeit, és a kapun kilépve balra fordult a sétálóutcán.

Mosolyogva és a külvilágot fürkészve pakolta a lábait egymás után, mit sem törődve az idővel. Csak ment, amerre a lába vitte, míg végül egy váratlan pillanatban erőteljes nyomást nem érzett meg a mellkasán, és vágódott kis híján hanyatt a belegyalogolótól. Hirtelen kapott a szembe jövő vállaihoz, és mentette meg őt is egy kisebb méretű zakózástól. Abban a pillanatban a rémültsége helyére boldogság költözött, ahogy tekintete összeakadt a találkozási partnerének ijedt pillantásával.

- Lee SonHa – bukott ki belőle mosolyogva és a lány vállaira szorított. – Nem ütötted meg magad nagyon, ugye?

- Nem, Sunbae! – rázta le magáról KiBum kezeit, és kezdett mély hajlongásba. – Én kérek elnézést a figyelmetlenségem miatt!

- Ugyan! – állította meg heves bocsánatkérése közben, mire újra egymásra találtak sötétbarna lélektükreik. – Bárkivel előfordulhat az ilyesmi.

SonHa megkönnyebbülve mosolyodott el, ahogy KiBumra nézett. Még egyszer udvariasan meghajolt az idősebb fiú előtt, majd megemelkedvén feljebb húzta a vállán az ütközés pillanatában lecsúszott táskáját, és egy halk sóhaj szökött ki ajkai között. KiBum mosolya egy másodpercre sem lankadt, az ő ajkai között is kicsusszant egy parányi lélegzetvétel.

- Késésben vagy, hogy ennyire sietsz? – érdeklődött teljes figyelemmel.

- Nem mondanám – vont vállat, miközben lesütötte a szemeit. – Csak ilyen a tempóm.

- Mi lenne, ha mondjuk, elkísérnélek, hogy nehogy nekimenj valaki másnak? Nem zavarna?

- Hogyan?! – kapta fel a fejét, értetlenül bámult fel a fiúra.

- Zavarna, ha elkísérnélek? Rég találkoztam a bátyáddal, és ha esetleg van rám néhány szabad perce, akkor váltanék vele pár szót. Talán a tempód is lassabb lesz mellettem.

- Oh, öhm. Ha bent lesz a boltban, akkor biztosan tudsz vele beszélni.

- Örülök. Szabad? – nyúlt SonHa táskájáért, mire a lány szorított egyet a batyu vállpántján és hátrált egy lépést KiBumtól.

- Köszönöm a figyelmességedet, Sunbae, de nem szükséges – dőlt meg kissé, majd folytatta is tovább. – Nem nehéz a táskám, elbírom, de tényleg köszönöm a törődésedet!

- Rendben. De ha zsibbad a vállad, akkor szívesen átveszem a csomagodat.

- Nem szükséges, de nagyon köszönöm.

- Akkor menjünk!

KiBum finoman belekarolt SonHa felkarjába, amitől a lány arca hirtelen halványpírt öltött, és újabbat szorított a vállpánton. Megfontoltan indultak el az ellenkező irányba, ahonnan KiBum sétált korábban, és vették célba immáron együtt SonHa munkahelyét. Egy ideig szótlanul lépdeltek egymás mellett, végül KiBum volt az, aki megtörte a mosolygós csendet és kérdezett SonHa hogylétéről. Egészen az állatkereskedésig beszélgettek elmélyülten és tárgyaltak ki minden lényegest és lényegtelent.

* * *

TaekWoon mosolyogva indult a Zeneakadémiára, miután elvált EunSangtól. Napról napra egyre türelmetlenebbnek érezte magát az esküvő miatt, bármennyire is szokatlan volt ez az érzés a számára. Minél előbb össze akarta kötni az életét EunSanggal, és még tovább lépni a kapcsolatukban, hogy végre család lehessenek.

Széles vigyorral az ajkain szállt ki az autóból az Akadémiához érve, és magában dalolászva lépett át a főbejáraton, majd egyenesen a zeneterem felé vette az irányt. A diákjai már a hangszerekkel a kezeikben és a kottáikat rendezgetve várták TaekWoont, aki szinte azonnal helyet is foglalt az asztalánál, és előkapta a saját kottáját, aztán neki is vágott az újabb tananyagnak.

Észrevétlenül repült el a feje felett az óra, és már csak arra lett figyelmes, hogy kiürül a terem, majd az ajtóban megjelenik legjobb barátjaként szeretett kollégája, aki szintén vigyorogva figyeli TaekWoon mozdulatait.

- Hyung? – emelte fel a fejét, és kelt is fel azzal a lendülettel az asztalától.

- Minek köszönhető az örömöd, TaekWoon-shi?

- Semminek – húzta meg kicsit a bal vállát, de a mosolya árulkodóbb volt annál, mintsem ezt annyiban hagyja a szeretett barát.

- Nem szokásod ennyire mosolyogni, szóval valaminek lennie kell, hogy ilyen széles vigyorod legyen. Na, ki vele! Mi az? – ellökte magát az ajtófélfától, és TaekWoonig sétált.

- Emlékszel még EunSangra, igaz? – a kérdezett egy kissé elgondolkodott, majd egy bólintással válaszolt. – Azt is tudod, hogy komoly döntésre jutottunk a kapcsolatunkban.

- Igen, elmesélted, hogy EunSang igent mondott a lánykérésre – elmosolyodott.

- Nos, igen. Kevesebb, mint három hónap van addig, viszont EunSang-ah már rágja a fülemet egy ideje egy bizonyos dolog miatt – zavarában a tarkóját kezdte vakarni, és egyre sűrűbben nézett oldalra.

- Mi az? Csak nem lehet olyan nagy baj. Szóval? Táncolnod kellene? Az eddig is ment, nem olyan nehéz, csak billegni kell balra meg jobbra – kezdett heves elmélkedésbe, amiben TaekWoon sietve állította meg.

- Nem. Nem, Hyung. Nem erről van szó, Hyung.

- Akkor? – értetlenkedett.

- Rajtad kívül nem sok barátom van, és a családom sem bővelkedik éppen férfitagokban.

- Igen? – oldalra döntötte a fejét, és lassanként lett egyre izgatottabb a fiatal szótlanságától és zavarától.

- Szóval, arról lenne szó, Hyung, hogy szükségem lenne valakire, aki elkísér a nagy napon. Valaki, aki támogat és eddig is csak támogatott minden döntésemben.

- TaekWoon. Lennél szíves, és kiböknéd végre?! – nevetett fel.

- HackYeon, leszel az esküvői tanúm? – egyetlen szuszra nyögte ki a nehézkes kérdést, és azonnal le is sütötte a szemét, ahogy az utolsó szó is elhagyta a torkát.

- Örömmel – szorított a vállaira büszkeségtől duzzadva.

- Köszönöm, Hyung! – szélesedett TaekWoon mosolya, azonnal megkönnyebbült HackYeon beleegyezésétől.

- Tudod, hogy mindig mindenben támogatni foglak, és nekem megtiszteltetés, hogy mögötted állhatok, amikor összekötöd az életedet azzal a nővel, akit mindennél jobban szeretsz.

TaekWoon egyetlen lendülettel rántotta magához HackYeont, és ölelte át néhány pillanatra az idősebb vállát. Megveregették egymás hátát, majd lazítottak a szorításukon, és hátráltak egy-egy lépést a másiktól. Végül HackYeon elköszönt TaekWoontól, és távozott a zeneteremből, a vőlegény pedig a telefonjáért nyúlt, hogy közölhesse végre menyasszonyával a jó hírt, miszerint egy pontot újfent kihúzhatnak az esküvői listájukról. Tárcsázta EunSang számát, majd a füléhez emelte a készüléket, az pedig a következő momentumban kicsöngött.