12. fejezet – Minden felborul?

JongHyun lassan megfordult és EunSangra nézett. A lány egész testében reszketett, könnyei folytonosan végigfolytak az arcán, bal kezével a nyakláncát markolta, jobb keze pedig a fiú csuklóját szorította. Könyörögvén. Marasztalóan. Bűnbánóan.

JongHyun végigvezette felemás tekintetét EunSang alakján, majd visszatért a lány mellkasához. Lassan felemelte bal kezét, és ő is ujjai közé fogta a nyakában lógó parányi ékszert. Felsóhajtottak mindketten, végül a fiú barna íriszéből is útnak indult az első sós csepp. EunSang igyekezett lenyelni az újra és újra kibuggyanó könnyeit, de egyre nehezebben tudta tartani magát.

- Yagsog – szipogta elhaló hangon. – Ne menj, kérlek, ne hagyj most itt.

- Te megtetted a minap a kávézóban – jegyezte meg halkan és egyben fájdalommal teli hangon.

- Tudom – EunSang lesütötte a szemét, és a nyakláncra szorított. – Tudom, hogy eljöttem a kávézóból.

- Eljöttél?

- Elmenekültem. Elfutottam. Megijedtem. Nevezd, ahogy szeretnéd.

- Miért tetted? – EunSang felkapta a fejét, és JongHyunra nézett. – Miért rohantál el, amikor megszólítottalak?

- Nem tudom. Megijedtem. Tényleg nem tudom. Annyi év után megint hallani azt a nevet.

- Én mindig így hívtalak, Haschoko. Tudod jól, hogy miért.

- Mert még a nevemet se mondtam el neked, amikor elköszöntem tőled.

- Nem – JongHyunból egyszerre halk és nevetős sóhaj szakadt fel. – Nem is kérdeztem soha, mert nem voltam rá kíváncsi – közelebb lépett EunSanghoz. – Emlékszel még, miért neveztelek így?

- ... – nem válaszolt, csak parányit biccentett.

- Miért?

- Mert, ahogy a nap rásütött a hajamra, olyan volt a színe, mint a reggeli kakaó. És mert minden alkalommal egy doboz kakaót szorongattam a kezemben.

- Pontosan – a maradék távolságot is leküzdötte kettejük között, mellkasuk finoman egymáshoz simult.

- Yagsog? – EunSangból újabb halk lélegzetvétel szakadt fel, ahogy JongHyun szemébe nézett.

- Igen?

- Te is betartottad az ígéretedet? – kérdezte kissé bátortalanul elveszve a felemás íriszekben.

- Minden nap írtam neked, Haschoko.

- Tényleg? – JongHyun határozottan bólintott egyet. – Mit írtál bennük?

- Olvasd el magad őket – elmosolyodott.

- Hah?

EunSang hirtelen elengedte JongHyun kezét, és egy lépést hátrált a fiútól. JongHyun ugyanebben a pillanatban a farzsebébe nyúlt, és egy kisebb, gyűröttebb papírtekercset húzott elő onnan. EunSang az arcához kapott, amikor tekintete a papírhalomra siklott, majd JongHyun szempárjába veszett újra.

Reszketve nyúlt az összehajtogatott lapokért, és húzta ki JongHyun ujjai közül. Pislogott néhányat a tekercset bámulva, aztán újabb sóhaj szökött ki ajkai között. A fatörzsig araszolt, leült a fűre, és hátával a fának támaszkodott. JongHyun megvárta, míg a lány széthajtja a leveleket, és lassan olvasni kezdi a rövid üzeneteket, melyeket egymás alá írt fel az évek során. Egy teljes évnyi üzenet hevert a lapokon. Apró és kicsit olvashatatlan írással, de EunSang megküzdött minden írásjeggyel, ha kellett, hogy tudja, mi áll a papírokon.

A fiú lassan közelebb merészkedett az üzenetekbe merült lányhoz, majd némi távolságot hagyva kettejük között, leült ő is a fűre. Szótlanul nézte, ahogy EunSang remegő kézzel tartja a kupacot, és a halk szipogása is fokozatosan erősödik.

- Nem felejtettelek el – motyogta EunSang maga elé, két ujja az utolsó üzenetnél pihent.

- Hogyan?

- Nem felejtettelek el, Yagsog. Nem tudnálak elfelejteni. És nem. Nem ennyit számít a szavad.

- Haschoko – szuszogta.

JongHyun közelebb csúszott EunSanghoz, a combjaik lágyan egymáshoz simultak, végül a fiú bal tenyerét EunSang jobb térdére csúsztatta. A lány az óvatos érintés pillanatában összerezzent, felkapta a fejét a levelekről, JongHyunra meredt.

- Te tényleg...? – elharapta a kibukni készülő kérdését.

- Én, mi, Haschoko? – gyengéden a lány lábára szorított.

- Amit az utolsó üzenetben írtál – elkapta egy szívdobbanásnyi időre a tekintetét, és inkább a lapokra fordította azt. – Te tényleg még mindig? – mormolta.

- Igen, Haschoko – súgta. – Még mindig.

EunSang bal kezével ismét a nyakláncához nyúlt, és megkereste a rajta lógó gyűrűt. Megszorította, majd újfent JongHyunra emelte könnyektől duzzadó szempárját. JongHyunból nehézkes lélegzetvétel szakadt fel, ahogy megint szembe tűnt neki a lány ujját díszítő ékszer. Azon az ujján, amire egykoron ő húzta fel ígéretének jelét.

- Neki megtartod az ígéretedet? – szólalt meg kisvártatva JongHyun.

- Tessék?

- Az ujjad – mutatott EunSang bal kezére. – A neki tett ígéretedet megtartod?

- Yagsog – EunSang mélyet sóhajtott. – Ez nem ilyen egyszerű.

- Miért nem?

- Mert akkor még gyerekek voltunk. Most pedig már felnőttek vagyunk, és megvan a magunk élete. Mindkettőnknek.

- Akkor most már nem is számít, hogy mi történt ezen a helyen? - mutatott körbe.

- Nem ezt mondtam. Csak ez az egész helyzet, ami van most – EunSang a nyakláncon pihenő gyűrűt kezdte forgatni az ujjaival zavarában, képtelen volt JongHyun szemébe nézni, inkább átnézett bal válla felett.

- Igen? Az most? Mi van a mostani helyzettel? Itt ülünk a fa alatt, és most megint búcsúzni készülsz? Megint egy szó nélkül akarsz hazamenni?

- Nem. Nem megyek haza. Mármint nem utazom már többé vissza a fővárosba.

- Akkor mit akarsz, Haschoko?

- Nem tudom. Fogalmam sincs.

- Miért nem akartad, hogy most elmenjek? Miért tartottál vissza? Miért kértél, hogy maradjak?

- Nem tudom – motyogta immáron lesütött szemmel.

- Ha semmit sem tudsz, akkor nincs miért maradnom.

JongHyun elvette a kezét EunSang térdéről, majd egy lendülettel felpattant a zöld gyepről, és leporolta a nadrágját. Végignézett a lány alakján, aki a következő pillanatban felhúzta a lábait, és karjaival átfonta a térdeit. A megkapott üzeneteket a testéhez szorította.

- Kérem vissza a leveleket – kinyújtotta a kezét.

- Miért?

- Nem tudom. Csak kérem. Szeretném őket eltenni a fiókom aljára.

- Azt hiszed, hogy nekem könnyű, Yagsog? Azt hiszed, hogy olyan egyszerű minden napom?

- Miért? Nem az? Boldog vagy és készülsz az esküvődre, nem?

- Szerinted könnyű hozzámenni valakihez, akit teljesen másként szeretek, mint téged? Azt hiszed, hogy könnyű úgy megcsókolni valakit, hogy közben minden pillanatban egy kisfiú arca jelenik meg előttem? Azt hiszed, könnyű mosolyogni úgy valakire, hogy a legszívesebben sírnál? Azt hiszed? – EunSang könnyei ismét útnak indultak.

JongHyun döbbenten állt EunSang szavait hallva. Alig tudta felfogni, amit a lány mondott neki. Keserűséggel, reménytelenséggel és szenvedéssel voltak tele. A korábbi dühe egyetlen másodperc alatt hagyta el a testét, visszalépett a lányhoz, majd lassan leguggolt vele szemben. Mindkét tenyerét EunSang összefont alkarjaira tette, és lágyan megsimogatta a puha bőrét.

- Egyiket sem hiszem, Haschoko. Nem tudom, milyen lehet. Nem tudom, milyen lehet így élni. De akkor miért csinálod?

- Mondtam már neked – motyogta elcsukló hangon. – Azt hittem, hogy soha többé nem látlak már viszont téged, Yagsog – EunSang mélybarna lélektükre összefonódott JongHyun egyedi színben pompázó szempárjával. – Azt hittem, hogy te is elfelejtettél engem, és nélküled kell élnem az életemet.

- Soha nem tudnám elfelejteni a reggeli kakaó illatát – halvány mosoly bújt meg szája sarkában.

JongHyun elvette jobb kezét EunSang bal karjáról, és a lány arcára vezette. Ujjbegyeivel megcirógatta a lány arcélét, aztán rásimította az egész tenyerét a bársonyos bőrfelületre. EunSangból egy mély és rémült lélegzetvétel távozott, amikor megérezte JongHyun kezét. Szemhéjai elnehezültek a rátörő gyengédségtől.

- Te is szeretsz még engem, Haschoko? – tette fel alig hallhatóan a kérdést, miközben mélyen a lány csukott szemeire nézett.

- Eddig azt hittem, hogy csak a gyermeki érzések maradtak meg. Aztán eszembe jutott, milyen volt nevetni veled, vagy épp szaladni a magas fűben. Vagy felülni a körhintára, és vattacukrot enni.

- És most? Most mit érzel, Haschoko? – közelebb hajolt az arcához, alig néhány centiméter választotta el őket egymástól, EunSang kinyitotta a szemét, elmerült a fiú lélektükreiben.

- Szorít a mellkasom, szétfeszíti a bordáimat a szívverésem. Rettegek, hogy magamra hagysz, és közben nincs nálam boldogabb ebben a pillanatban. És szeretnék újra kislány lenni.

- Miért szeretnél az lenni? – homlokát nekidöntötte EunSang homlokának, aki újra lehunyta a szemét.

- Hogy újra önfeledten nevethessek veled. Hogy vattacukrot majszoljunk, és megint felüljünk a körhintára. Hogy összekend az orromat a fagyiddal – habozott néhány pillanatig, aztán folytatta. – Hogy megint itt legyünk, és megint ugyanazokat a szavakat mondjam neked.

- Haschoko – suttogta milliméternyi távolságra az ajkaitól. – Tegyük meg. Tegyünk esküt megint. Fogadjuk meg ugyanazt megint! – EunSang sietve nyitotta ki a szemét, és találta magát szemben JongHyun csillogó szempárjával.

- Yagsog – motyogta. – De hát. Nem. Tudom. Ezt most?

- Légy az én feleségem, Haschoko!

- N-nem lehet – dadogta. – Nem tehetem. Yagsog. Ezt nem tehetem meg.

- Ha szigorúan vesszük – csibészes mosoly ült ki JongHyun ajkaira –, akkor már az én feleségem vagy elég régóta.

- Yagsog – EunSang ijedten tapadt a fatörzshöz, majd hozzásimulva kelt is fel a földről. – Én. Én most.

- Ne akarj most is elmenekülni, Haschoko.

JongHyun is felemelkedett, tenyereivel a háncsra támaszkodott, kezei EunSang feje mellett pihentek. Mélyen a lány szemébe nézett. Áthatóan. Bénítóan. Ragaszkodóan. Szerelmesen. A féllépésnyi távolságot a másodperc tört része alatt szüntette meg, mellkasa a lányéhoz feszült. Mindkettejüknek hevesen zakatolt a szíve. EunSang ujjai közül kihullott a papírköteg, a törzsben keresett kapaszkodót, ahogy körmeit a fába mélyesztette. Résnyire tárt ajkai reszkettek az idegességétől, egyszer JongHyun szemébe nézett, egyszer a gyűrűjének párjára siklott a tekintete.

JongHyun elvette bal kezét a fatörzsről, és óvatosan EunSang arcára simította, miközben még közelebb hajolt a lány arcához. Orruk összeért, lélegzetvételeik forró táncot lejtettek, EunSang térdei pedig a következő momentumban megcsuklottak. Puha és meleg párnák simultak kiszáradt ajkaira. JongHyun gyengéd és lágy csókot lehelt EunSang szájára, ami fokozatosan mélyült el, és úgy csúsztak vissza mindketten a fűbe, míg végül EunSang lapockája valami hűvöshöz ért, JongHyun pedig a lány fölé magasodott.