11. fejezet – Nem tartottad be az ígéretedet

EunSang kétségbeesetten menekült a kávézó falai közül. Azt sem tudta, hogy rémületében hova szaladjon, csak futott előre, amerre a lába vitte éppen. Könnyeivel küszködve rohant az emberek között, néhányuknak még neki is ütközött a vállával, ahogy lehajtott fejjel kapkodta a lábait egymás után.

Egy macskaköves útra érve eszmélt fel, hogy már a városhatár közelében jár, egészen pontosan a vasútállomás mellett van. Lassított a léptein, végül a legközelebbi padhoz sétált, lerogyott rá. Nagyokat fújtatott, és igyekezett feldolgozni a feldolgozhatatlant. Először a különös álmán merengett, aztán a különleges szempár tulajdonosán. Aki úgy szólította, mint soha senki más. Csak Ő. Maga elé bámult üveges tekintettel hosszú perceken keresztül, míg végül telefonjának ütemes rezgése rántotta vissza a terjedelmes mélázásból.

A zsebébe nyúlt, előhúzta a parányi készüléket, és automatikusan a kijelzőre pillantott. Sóhajtott még egy nagyot, majd megnyitotta az üzenetet. Letörölgette az arcát, hogy pontosan kivegye a betűket, újabb mély lélegzetvétel szakadt fel a lányból. Nem tudta mire vélni SooJin üzenetét. Főleg úgy nem, hogy az sms-ben a pincérlány kifejezetten felhívta a figyelmét a találkozási helyre. EunSang értetlenül pislogott a telefonjára, de végül nyugtázta a leírtakat.

Körbenézett, és ahelyett, hogy taxiba ült volna, inkább gyalog indult haza. Bár cipője kissé törte a sarkát, nem vette le. Inkább sántikált és lassabban haladt, minthogy levegye, és mezítláb ballagjon. Habár egy kósza, mosolyra fakasztó ötlet végigfutott az elméjén, és szinte azonnal tovább is gondolta azt.

Fel sem tűnt a lánynak, hogy mosolyogva bandukol az úton, ösztönösen fordult be a megfelelő utcasarkakon, és keveredett lassanként haza. Lenyomta a kapu súlyos vaspántját, majd belökte maga mögött, és a bejárati ajtóhoz tipegett. Mielőtt még benyitott volna a házba, körbenézett az udvaron. Elkalandozott a sövényeken, az egyetlen gyümölcsfán és a kétszemélyes hintán is. Tekintete azonban mégsem azon állt meg percekre. Az apró, fehér és vörös rózsákból álló kiskerten ragadt le a pillantása. Újabb lélegzetvétel szakadt fel a lányból.

Elengedte a kilincset, a kicsiny rózsakerthez sétált, és leguggolt a bokrok elé. Ujjai közé fogta az egyik bimbózó fehér rózsaszálat, aztán lassan közelebb hajolt a virághoz az orrával, és szippantott egyet a kellemes aromából. Elmosolyodott. Hosszan, megkönnyebbülten. Egy másodpercre ajkaihoz érintette a szirmokat, elengedte a tövet, aztán felegyenesedett. Visszaballagott a házhoz, majd egy gondolat múltán eltűnt a vaskos bejárati ajtó mögött.

* * *

KiBum teljes elégedettségében indult el az otthonába, miután sikerült SooJint rávennie a találkozó felvetésére, alig várta, hogy ezt Bátyjával is megoszthassa. A lehető legrövidebb úton ment haza, aztán a lakásba lépve egyenesen JongHyun szobájába sietett. Szabályosan az idősebbre törte az ajtót, hogy mielőbb tudathassa vele a fontos információkat.

- Hyung! – kiáltotta el magát.

- Jesszus, Kibummie! – ugrott meg az ágyon.

- Bocs, Hyung! – vigyorogta, és beljebb sétált JongHyunhoz.

- Na, mi van, mit akarsz? – érdeklődött kissé csalódottan.

- Mit csinálsz? – nézett végig az ágyon szétterülő képek sokaságán.

- Semmit – sóhajtotta, miközben felemelte az egyik képet, amin egy tengerparti naplemente látképe volt.

- De most komolyan! Mik ezek, Hyung? – szorította az egyiket KiBum az ujjai közé.

- Fényképek.

- Azt én is látom. De mit akarsz ezekkel kezdeni? Csak nem kaptál egy újabb munkát?

- Olyasmi.

- Pontosabban?

- Fotózáson kell részt vennem.

- Klassz! Mit kell fényképezned? Állatokat? Vagy tájképeket megint? Hah?

- Nem mondanám.

- Akkor? – kidülledt szemmel nézett fivérére.

- Modelleket – morogta az orra alatt.

- Úgy érted, hogy nőket? – pislogott a szemeit forgatva.

- Azokat – fújtatott. – Semmi kedvem hozzá.

- Akkor miért vállaltad el?

- Mert kell a pénz.

- Azért annyira nem vagyunk megszorulva, hogy elvállalj olyan munkát is, amit nem akarsz, ráadásul még ott van az örökség fele, amihez nem is nyúltál eddig.

- Nem is fogok! – mormolta.

- De az a te részed, Hyung – KiBum leült JongHyun mellé, és jobb kezére fogott. – Valójában nem a pénz miatt csinálod, igaz? – megkereste bátyja tekintetét, és mélyen a szemébe nézett. – Miatta, ugye? Haschoko miatt nem akarod elvállalni.

JongHyun tekintete elhomályosult, ahogy KiBummal összefonódott a pillantása. Nyitott könyvként olvasott benne ezúttal a fiatalabb. Megszólalni nem tudott, így inkább csak bólintott egy alig észrevehetőt, amit KiBum természetesen beleegyezésnek vett. Ajkai rögvest finom mosolyra húzódtak, és könnyedén felszusszantott.

- Mi lenne, ha mégis inkább lemondanád azt a holnapi fotózást, és helyette egészen máshova mennél, hah? – kíváncsiskodott.

- Nem lehet, Kibummie.

- Már miért ne lehetne? Szabadúszó fényképész vagy, nem?

- De igen, csak~

- Nincsen semmi csak! – fojtotta a fiúba a szavakat. – Tudok egy sokkal jobb programot, mint a buta libák egész napos fényképezése!

- Mire gondolsz? – oldalra döntötte a fejét.

- Természetesen nem itthon ülős programra! – csattant fel nevetve, mire a másik összefonta karjait a mellkasa előtt.

- Kim KiBum! Ne kerülgesd a forró kását, az nem áll jól neked! Bökd ki, hogy mit akarsz!

- Azt akarom, hogy holnap menj el a parkba, a nagy fához – a fiatalabb szavai magabiztosan csengtek, JongHyunban pedig megfagyott a vér.

- Mi?! Hogyan? De miért? Vagy egyáltalán?

- Azért, mert azt mondtam, és mert találkoznod kell valakivel. Azért!

- Mégis kivel?

- Na, ne tedd a hülyét, mert lapockán rúglak! Pontosan tudod, hogy miről beszélek. Úgyhogy nagyon gyorsan kapd össze magad, mert holnap randid van a nagy fánál Haschokoval! – ezzel KiBum felkelt az ágyról, és távozott JongHyun szobájából.

Az idősebb még néhány percig bambán nézett maga elé, mint aki azt sem tudja, hogy valójában mi fán terem az élet, és hogyan kell egyáltalán levegőt venni a Föld nevű bolygón. Aprólékosan emésztette meg KiBum szavait, majd ahogy tudatosultak benne a tények, a fényképek között kezdett kotorászni. Egyetlen kép után kutatott. Egy újabb tájképet szeretett volna megtalálni, és idővel meg is lett az a bizonyos fotó. Egy parkban készített emléket örökített meg a lencséjén át. Egy hatalmas fa, mely zöldbe borul a tavasz beköszöntével. JongHyun felsóhajtott, összeszedte a többi képet, és a dobozába tette őket. Kivéve azt az egyet... azt az éjjeli szekrényre csúsztatta.

* * *

EunSang másnap délelőtt a szokottnál is feszültebb volt. Ugyan a második éjszaka többet tudott aludni, de mégsem mondhatta kielégítőnek az alvás mennyiségét. Viszont az idegessége miatt képtelen volt nyugodtan aludni. Túl kuszák voltak a gondolatai. Folytonosan azon elmélkedett, hogy SooJin miért szeretne vele éppen annál a nagy fánál találkozni. Hiszen soha nem mesélt neki róla. Megnyugtatta magát, miszerint puszta véletlen, és nincs semmi összefüggés semmi között, így higgadtan vetette bele magát az otthoni teendőibe.

Elköszönt TaekWoontól, akinek természetesen említést tett a rögtönzött találkozóról, összerendezte a konyhát és a nappalit, majd a fürdőbe vonult készülődni. Röpke háromnegyed óra elteltével már teljes harci díszben ácsorgott a nappali közepén, felkapta a táskáját, belebújt a cipőjébe, és távozott a lakásból.

Ezúttal is inkább a gyaloglábat választotta a taxi helyett, bár számításba vette, hogy célszerűbb lenne autóval mennie, hiszen régen járt már ezen a környéken, ráadásul a park sincs éppen egy ugrásnyira. Két utcányit sétált, míg végül inkább döntött az autózás mellett. Leintette az első taxit, ami szembe jött vele, sietve beszállt a járműbe, és a parkhoz vitette magát. Tizenhárom perccel később már az ajtót csukta be, és indult el a lugasba.

Kisebb lett azóta, hogy utoljára látta ezt a helyet, de ösztönösen tudta, merre kell mennie. Elsétált néhány szerelmespár mellett, akik galambokként turbékoltak a padokon, és néhány futkosó kisgyerekbe is belebotlott. Éppen úgy, mint az ő gyerekkorában. EunSang is így kergetőzött a kisfiúval, akivel az első itt töltött nyarán ismerkedett meg.

A nagy fához érve mély levegőt vett, és hosszan kifújta azt. Friss oxigénnel telt meg a tüdeje, az ismerős illatok máris felszínre hozták a régi emlékeket. Kibújt a cipőjéből, és mezítláb beletúrt a zöldellő, dús fűbe. Elmosolyodott, ahogy a fűszálak megcsiklandozták a talpát. Ez az érzés is éppen olyan volt, mint gyerekkorában. Nagyon lassan araszolt a fáig, aztán egy újabb szusszanással egybekötve le is kuporodott a törzséhez. Felhúzta a lábait, karjaival átfonta a térdeit, fejét pedig a fának hajtotta. Lehunyta a szemeit.

Elmerült a gondolataiban, már a játszadozó gyerekek hangjait sem hallotta maga körül, csupán a kellemes szellőt, ami alkalomadtán megcirógatta az arcát, és egy ismeretlen, ám annál mámorítóbb illatot hozott magával. Édes citrus aromája keveredett az örökzöldek zamatával. Mellkasa megemelkedett, ahogy belélegezte a bódító felleget, szája sarkában apró görbület jelent meg.

- Elfelejtettél – suttogta a fülébe egy ismeretlenül ismerős férfi hang, mire EunSang hirtelen nyitotta ki szemeit, és a hang tulajdonosára nézett.

Pupillája összeszűkült, amikor a két szempár találkozott, mellkasa még hevesebben emelkedett és süllyedt, szívverése szétfeszítette a bordáit.

- Én. Én. É-én – hebegte.

- Haschoko – leguggolt, és megfogta a kezeit.

- Yagsog? – rebegtette pilláit hitetlenkedve.

- Én vagyok az, Haschoko – a lány nyelt egy nagyot –, és te vagy az, aki elfelejtettél engem.

- Nem. Én nem. Nem tettem ilyet. Nem lennék rá képes – rázta a fejét ellenkezésképp.

- Akkor mivel magyarázod ezt? – megfogta EunSang bal kezét, és lassan felemelte.

- Öhm.

- Elfelejtetted az ígéretedet, tehát engem is elfelejtettél.

- Nem. Én nem – összegyűltek a könnyek a szemében.

- Betartottad a szavad? Gondoltál rám minden nap, ahogy akkor megfogadtad?

- Igen – motyogta.

- Akkor mégis miért ígérted oda másnak a kezed?

- Azt hittem, hogy többé már nem látlak – lesütötte a szemeit, egy kövér könnycsepp gördült végig az arcán abban a pillanatban.

JongHyun elengedte EunSang kezét, és hüvelykujjával letörölte a sós nedvességet a lány bőréről. Csalódottan felsóhajtott, miközben felemelkedett a lány mellől. Hátat fordított neki, és a kavicsos út felé indult.

- Várj, Yagsog! - kapott a fiú után sietve, hogy megakadályozza a távozásban.

JongHyun lassan megfordult, és EunSangra nézett. A lány egész testében reszketett, könnyei folytonosan végigfolytak az arcán, bal kezével a nyakláncát markolta, jobb keze JongHyun csuklóját szorította. A fiú végigvezette felemás tekintetét EunSang alakján, majd visszatért a mellkasához. Megemelte a bal kezét, és ujjai közé fogta a nyakában lógó parányi ékszert.