9. fejezet - Ma újra láttalak...

Azon az éjjelen EunSang különleges álmot látott. Ritka pillanatnak számított az életében. Általában egyikre sem emlékezett, szinte minden kiesett a fejéből másnap reggelre. De ezúttal álmodott. Újra ott volt a Nagy Fánál, aminél örök hűséget fogadott. Azonban már nem gyermek volt. Felnőttként ácsorgott a fa törzséhez dőlve, és elmerült a zuhogó eső képében. Szőke tincsei ázottan hullottak vállaira, ruhája is nedvességtől tocsogott, ám a lányt ez korántsem zavarta.

A következő pillanatban egy apró kéz fogott gyengéden a csuklójára, a szorító ujjakra fordította tekintetét. Ösztönösen mosolyodott el a vékony ujjak láttán. Mély és boldog sóhaj szakadt fel belőle ugyanabban a pillanatban, majd lassan felemelte a fejét, hogy a kézfej tulajdonosára nézzen. Összetéveszthetetlen szempárral találta magát szemben, az apró görbület, ami ajkain ült, lágyabbá vált. Önfeledten mosolygott.

Az ismerős kézfej és felejthetetlen szempár birtokosa szintén ázott fürtökkel ácsorgott előtte. Egy fekete hajú kisfiú markolta magabiztosan a csuklóját; szeme Csillagoknál is szebben ragyogott a lányra. EunSangból újabb sóhaj távozott, de szinte rögvest bent akadt a tüdejében, mert édes ajkak simultak az övéhez, és hívták egy remegő és ijedt csókba.

EunSang ezt a pillanatot választotta, hogy rémülten felüljön az ágyon, és a hajához kapott. Nedves és kócos volt, ahogyan hálóinge is nyirkosnak hatott. Életében először leizzadt egyetlen kósza álomtól. Vőlegénye mit sem érzékelt a történtekből, édesen szendergett a takaró alatt, vörösesbarna tincsei kissé szemébe lógtak, ajkai résnyire tárva voltak.

A lány óvatosan kimászott a közös paplan alól, és lábujjhegyen a fürdőbe osont. Bezárta maga mögött az ajtót, és a kád peremére ült; tenyereivel megtámaszkodott a fekete műmárványon, újabb mélyről jövő lélegzetvétel szökött ki ajkain. A mosdó feletti tükörre pillantott, meglátva zilált külsejét, a kád szélére markolt a látványtól.

Szíve szerint a nappaliba lopakodott volna, és tárcsázta volna imádott barátnőjének számát, hogy kiöntse neki bánatát. De nem tudta megtenni. SooJin nem tudott a titkáról, és EunSang nem éppen az éjszaka kellős közepén akarta azt megosztani a fiatalabbal. Egyedül kellett megbirkóznia ezzel a teherrel.

Hosszú percek teltek el a félhomályban, ahogy EunSang az álmán morfondírozott. Pontosan tudta, hogy ki volt képzetének főszereplője, mégsem akarta elhinni, de még inkább meglepődött. Gyerekkorában sokszor élte meg újra azokat a nyári napokat, miután lehunyta a szemét, de soha nem gondolta, hogy ennyi év múltán újra felbukkan ugyanaz a személy.

Folytonosan mély levegőt vett, hogy csillapíthassa idegességét, ami minduntalan feltámadt a lányban. Nem tudta, hogyan tudna lehiggadni. Túl valóságosnak élte meg ezt az álmot. Úgy érezte, még mindig azok az apró és remegő ajkak érintik száját. A szorító érzés eluralkodott rajta. Mellkasa szűkössé vált, szívverése felgyorsult, légzése is szabálytalan lett.

A hálóing alá bújtatta ujjait, a nyaklánca után kutatott a lágy anyag alatt. Reszketve fogta két ujja közé a gyűrűt, majd lassan előhúzta a ruha alól. Kis ideig még tapogatta ujjbegyeivel, majd rászorított, és az apró ékszerre nézett. Nagyot nyelt.

Az elfeledettnek hitt emlék csupán elhalványult EunSang elméjében az eltelt évek során. Csak megfakult kissé, de el nem veszett, így könnyen felszínre tudott törni egy ismerős érzés hatására, majd azzal rögvest könnyeket is csalt EunSang szemébe. Egy kövér sós csepp gördült végig a lány arcán, majd végezte útját az ölében. EunSangból újabb nehézkes lélegzetvétel szakadt fel.

- Yagsog – motyogta az ékszert bámulva. – Vajon most mit csinálhatsz?

Mindkét kezével a gyűrűre fogott, majd mellkasához szorította. Mormolt még valamit az orra alatt, olyan halkan, hogy azt még maga EunSang sem hallotta. Visszacsúsztatta a nyakláncot a hálóinge alá, vett még egy nagy levegőt, majd visszalopakodott a hálószobába, és bebújt vőlegénye mellé. Viszont EunSang bármennyire is küszködött, nem jött álom a szemére.

* * *

- Mit tervezel a mai napra, Jagiya? – kérdezte TaekWoon, ahogy egy puszit nyomott az arcára.

- Ma már szeretnék ténylegesen is beszélni HyoSunggal – felelte, lassan begombolta a blúzát, és hosszú tincseit két fonatba kötötte.

- Egy kicsit fáradtnak látszol. Tudtál aludni? – karjait a lány dereka köré fonta, és magával szembe fordította.

- Öhm – EunSang a kérdéstől elpirult, aztán sietve válaszolt is a vőlegény aggódó tekintetét látva. – Igen, bár még egy kicsit furcsa volt. Nem sokat, de azért aludtam.

- Sajnálom – megpuszilta az orrát, majd ismét a szemébe nézett. – Remélem, hogy hamar megszokod az új ágyat, és lesznek nyugodt éjszakáid.

- Ne aggódj miattam, jól leszek. Csak még új a környezet, de hamar megszokom.

- Szeretném. Nem akarom, hogy rosszak legyenek az éjszakáid, és mindegyiket végigforgolódd majd.

- Nem fogom! – nyomott egy puszit ajkaira, majd az éjjeli szekrényen lévő ékszeres dobozához nyúlt.

- Indulnom kell, Jagiya! Ha kellek valamihez, telefonon elérhető leszek egész nap. Csak egy előadásom lesz, a többit meg a stúdióban töltöm.

- Rendben – elmosolyodott.

- Kikísérsz, Kicsi feleségem? – viszonozta a félszeg mosolyt, majd a kilincsre fogott.

- Egészen a kapuig.

EunSang mindkét fülébe bebújtatta az apró ékszereket, elsimította a feleslegesnek ítélt ráncokat a ruháján, majd TaekWoonhoz sietett. Ahogy azt EunSang említette, a kapuig kísérte vőlegényét. Egy gyors ölelés után lágyan megcsókolták egymást, végül TaekWoon beszállt az autójába, és munkába indult. A lány megvárta, míg a jármű eltűnik a látóteréből, és csak azután robogott vissza a lakásba.

A telefonért kapott, és kapkodva tárcsázni kezdte az esküvőszervező számát. Csörgött néhányat, mielőtt még bontotta volna a vonalat, egy vékony hang szólt bele a készülékbe.

- Jun HyoSung, esküvőszervező, tessék?

- HyoSung-ah! Park EunSang vagyok.

- EunSang? Szia! – emelkedett meg kissé az egyébként is magas tónus. – Miben segíthetek?

- Tudnánk találkozni valamikor? Lenne rám egy szabad órád?

- Várj egy kicsit, mindjárt megnézem.

- Rendben – csupán a háttérzajból tudott arra következtetni, hogy az esküvőszervező a noteszét lapozgatja, majd valamit halkan mormog a vonal túloldalán.

- Itt is volnék! Most éppen nincs betervezve semmi, de maximum csak egy órát tudok szánni rád. Elég annyi? – kérdezte mosollyal a hangjában.

- Remélem. Végre sikerült megegyeznünk TaekWoonnal a helyszínben és az öltönyben is, azt szeretném pontosítani veled is. Csak apróságok.

- Ó, nagyszerű! A tanú is megvan neki? A koszorúslányok neked? Öhm, a tanút megbeszéltük veled? Már nem emlékszem. Aigo! Fene azt az üres fejemet. A legjobb lesz, ha hozom az anyagodat is. Hol találkozzunk?

- Öhm, ismered a CL’s Cafét?

- Persze! Melyikben szeretnél találkozni?

- Amelyik egy picit kívül esik a városon. Vagyis jobban mondva a központiban.

- Igen-igen, tudom, melyik az! Tizenöt perc, és ott vagyok! Jó neked is akkor?

- Tökéletes! Akkor a CL’s-ben. Köszönöm, HyoSung!

- Nincs mit!

EunSang elköszönt HyoSungtól, felkapta a táskáját, beledobta a telefonját, majd az előtérbe sietett. Felvette a cipőjét, végül mosolyogva kilépett az udvarra, és taxiba szállt. Alig tíz perccel később már a kávézó küszöbét lépte át, és sétált egyenesen a pulthoz.

- Szép napot, EunSang! – köszöntötte barátságos mosollyal az ajkain KiBum.

- Szép napot! Öhm. Ezek szerint SooJin ma nincs bent? – félve tette fel a fejében motoszkáló kérdést.

- Nem. Ma délutános, de remélem, hogy ez nem gond.

- Oh, nem! Dehogyis! – elmosolyodott, ahogy az elszomorodott macskás szempárba nézett – Kérhetnék egy kávét?

- Hogyan parancsolja a kisasszony? – vállára dobta a fehér rongyot, amivel a tiszta poharakat törölgette át, majd tenyereivel a pult alsó részén megtámaszkodott.

- Kevés tejjel és két cukorral, ha kérhetem.

- Máris készítem, foglaljon helyet a kisasszony valamelyik asztalunknál!

- Köszönöm! – mosolyogva megdőlt picit, majd sarkon fordult, és a bejárattól balra lévő asztalhoz ült.

Mindösszesen három percet kellett várnia, és a gőzölgő koffein már EunSang előtt pihent egy ízléses csészében. Ujjai közé fogta a porcelánt, majd aprót hörpintett a forró italból. Ebben a pillanatban koppant egy hatalmas, fekete női táska a lábánál, és termett mellette ugyanakkor az esküvőszervező is. EunSang a váratlan megjelenéstől majdnem a kávéjába fulladt, de szerencsére parányit kortyolt csak a fekete löttyből, így csupán egy óvatos torokköszörüléssel jelezte a döbbenetét.

- Bocs, hogy késtem! Ez a forgalom valami borzalmas.

- Nem késtél. Örülök, hogy szakítottál rám időt!

- Azért annyira ne örülj, az előbb hívtak, hogy gubanc van egy másik esküvővel, mert a virágszállító csődöt mondott, így keresnem kell egy másikat, aki hajlandó nekem a fél díszítést liliomból vállalni a másik felét meg fekete rózsából. Szerinted milyen pár lehet az ilyen?

- Öhm~

- Mindegy! Nem érdekes! Térjünk is a lényegre! – ezzel HyoSung az asztalra tett egy padlizsán színű, vaskos mappát, és kinyitotta. – Jung és Park esküvő, lássuk csak! – Lapozgatni kezdett a dossziéban, a nevekhez érve elégedett mosolyra húzta a száját. – Meg is van!

HyoSung felvette a fehér keretes szemüvegét, megköszörülte a torkát, majd egy aranyozott tollat húzott elő a dosszié gerincéből, végül EunSangra pillantott a szemüveg mögül.

- Akkor milyen színű is lesz az az öltöny?

- Sötétszürke.

- A helyszín?

- A rózsalugas.

- Hm – felhőtlen mosolyra húzta a száját. – Tudod, hogy ti vagytok az egyetlen pár, akik ezt választják a lehetőségek közül? Mások mindig nagy cécót akarnak rendezni, meg minél beljebb legyen. Ti meg képesek vagytok egy városon teljesen kívül eső részt választani.

- Ez van – felsóhajtott.

- A tanú megvan akkor a vőlegénynek?

- Még nem mondott semmit.

- Semmi baj. Van még időnk. Bár nem olyan sok, de még van.

- Igen.

- Neked akkor mi is a helyzet a tanúddal? Van már, vagy lesz, vagy mit is beszéltünk? Aish! Nagyon bolond vagyok EunSang, ne haragudj! Túl sok a szerveznivaló, és már azt sem tudom, hol áll a fejem.

- Semmi baj, HyoSung – nyugtatgatta az idegesen lapozgató szervezőt. – Annyiban maradtunk, hogy megkérdezem a lányokat.

- Oh, igaz! – bólintott. – És sik~ Ilyen nincs! Bocsáss meg, kérlek! – az asztalon heverő mobiltelefon ütemes rezgése szakította félbe a lényeges beszélgetést.

HyoSung egy bocsánatkéréssel egybekötve kapta a füléhez telefonját, majd felkelt a székből, hogy zavartalanul lefolytathassa a beszélgetést. EunSang magára maradt, ismét a kávéért nyúlt.

* * *

Öccsével folytatott beszélgetése után JongHyun szinte végigpörögte az éjszakát. Nem tudta álomra hajtani a fejét, folytonosan KiBum szavai csengtek a fülében. Másra sem vágyott gyerekkora óta, csak újra láthassa Haschokot. Tudni akarta, hogy valóra váltotta-e az álmait. Tudni akarta, hogy valóban gondolt-e rá minden nap, ahogy azt megígérte. Mindent tudni akart, ami a múltban történt vele. Azokon a napokon, amikor nem voltak együtt.

Tele aggodalommal rugdalta le magáról másnap reggel a takaróját, és bármiféle reakció nélkül vonult a fürdőszobába, hogy egy hosszú és frissítő zuhanyt vegyen. A kellemesen forró vízsugár alatt továbbra is KiBum korábbi tanácsát fontolgatta, végül közel háromnegyed órás vízpazarlás után elzárta a csapot, és kimászott a zuhanykabinból.

Picit megrázta nedves tincseit, leakasztotta a törölközőjét a falon lógó szárítóról, a puha matériával felszárított néhány kóbor vízcseppet a testéről, végül hanyagul a derekára tekerte az anyagot, és átcsoszogott a hálójába. Még mindig azon morfondírozott, miként cselekedjen, aztán hirtelen elhatározásból döntött.

Sietve magára kapta a tiszta ruháit, még kissé nedves tincsekkel vette fel a cipőjét, és hagyta is üresen KiBummal közös lakásukat. Egészen a kávézóig iparkodott, még kicsit lihegett, amikor a bejárati ajtó kilincsére markolt. Fújtatott néhányat, hogy leplezze rohanásának nyomait, majd egy utolsó nagy levegővétel után lenyomta a vaspántot, és benyitott a lattéba.

Automatikusan a pulthoz sétált, felült a hozzá legközelebbi bárszékre, és alkarjaival megtámaszkodott a pult tetején. Szusszantott egy újabbat, majd mosolyogva köszöntötte szeretett öccsét, aki – ahogy azt általában szokta – a tiszta poharakat csepp-mentesítette a rongyával.

- Hello, Hyung! – viszonozta az apró görbületet, de KiBum valamivel szélesebben mosolyodott el. – Mit kérsz?

- Semmit.

- Na? Mit iszol? Meghívlak.

- Nem kérek semmit – mormogta. – Itt van bent? – mélyen KiBum szemébe nézett, és izgatottan várta a választ.

- Kicsoda? – vigyorogta.

- Ne ökörködjél, mert megütlek! Tudod jól!

- Te meg ne feszüljél be, mert akkor nem mondok semmit sem! Lazíts már!

- Pff... – megforgatta a szemeit, és lassan elfordult KiBumtól, hogy körbe nézhessen a kávézó falain belül.

- Ott van – szólalt meg a lehető leghalkabban.

- Hol? – kapta el a fejét az asztalokról, és az öccsére pillantott. – Melyik asztalnál? Hol ül? Egyedül van?

- A sarokban, Hyung. Most éppen egyedül, de egy csinos lánnyal van találkája. Legalábbis nagyon jól elbeszélgettek idáig.

- Melyik sarokban? – morogta, jobb kezét arcához emelte, hogy takarja oldal irányból zavarodottságát.

- Abban – biccentett a megfelelő asztal felé.

JongHyun követte öccse intelmét, és a mutatott sarok irányába pillantott. Csupán egyetlen másodpercre nézett oda, aztán vissza is fordította a fejét. Várt egy kicsit, aztán megint az asztalra nézett, de második alkalommal már kicsit hosszabban. Végül az asztalnál ücsörgő szőkeségen hagyta megpihenni tekintetét.

Mélyet sóhajtott, megköszörülte a torkát, majd tincseibe túrva csúszott le a székről, és indult meg a cél felé. Megfontolt léptekkel haladt egészen addig a székig, ahol a szőke lány foglalt helyet, JongHyunnak tökéletesen háttal ülve. Óvatosan felemelte bal kezét, és finoman a lány bal vállára fogott.

- Haschoko? – suttogta halkan, mire a váll gazdája összerezzent, és hátra fordult.

- Hogyan? – kidülledt szemmel nézett a felette állóra, majd nyelt egy nagyot tekintetük egymásba fonódásakor. – Y-yag... Yagsog? – motyogta nagyokat pislogva.

"Haschoko! Elfelejtettél. Már nem gondolsz rám. Miért nem? Talán nem örülsz, hogy megtanultam gitározni is? Nem akartam, de anya erősködött. Tudom, hogy nemet kellett volna mondanom, de szeretem Anyát. De téged jobban. Ne haragudj! Kérlek, gondolj megint rám!"