10. fejezet – Találkozzunk...

A különleges szempár és a mélybarna tekintet egymásba fonódott. Mélyen. Áthatóan. Mindent száműzve a másik elméjéből. Örökre. Az idő megállt egy pillanatra, majd hirtelen visszafordult, és már csak két gyermek ült az asztalnál. A Nagy fa helyett a kávézóban voltak, és a forró csoki helyett koffein gőzölgött a bögrében. A régen tett ígéret betartásra várt.

- Te vagy az? – formálta a szavakat alig hallhatóan a különleges szempár tulajdonosa. – Haschoko? – motyogta.

EunSang összerezzent a kérdéstől és a névtől egyaránt. Remegve ugrott fel a helyéről, a félig kávéval teli csészét ijedtében fellökte, mely kisebb koppanással egybekötve adta meg magát a lány félelmének. A fekete folyadék elterült a világos terítőn, EunSang sietve kotort elő a táskájából egy zsebkendőt, és azzal próbálta meg felszárítani a foltot, ahogyan száműzni fejéből a nevet és a pillantást. Hasztalan volt minden erőfeszítése.

A háta mögé nézett; még mindig ott állt az ismerős idegen, és értetlenül nézte EunSang mozdulatait. A lány vállára szeretett volna fogni, de az mindig igyekezett úgy helyezkedni, hogy erre ne legyen esélye a váratlan látogatónak. KiBum is csatlakozott hozzájuk néhány másodperc leforgása alatt, elkapta a lány törölgető kézfejét, és rászorított.

- Hagyd csak, majd én megcsinálom!

- Nagyon sajnálom! Én igazán nem akartam kellemetlenséget okozni, én csupán~

- Nem történt semmi baj. Bárkivel előfordul az ilyesmi. Foglalj helyet egy másik asztalnál, máris készítek neked még egy kávét.

- Nem szükséges, köszönöm. Már így is menni készültem! – felkapta a székről a táskáját, és a bejárati ajtóhoz sietett.

Mielőtt még távozott volna a lattéból, visszanézett. Ijedt pillantása újfent rálelt az értetlen szempárra, egyetlen szívdobbanásnyi időre merültek el a másik mélységeiben, majd EunSang elrohant a kávézóból. JongHyun tétován figyelte, ahogy a lány eltűnik az ajtóból, aztán elrohan az ablak előtt.

- Hyung? – KiBum fogott a fiú kezére, és szorította is meg a következő másodpercben.

- Elment – motyogta maga elé meredve.

- Ő volt az, igaz? Az a lány. Akivel azon a nyáron találkoztatok. – JongHyun biccentett beleegyezően. – Miért ment el?

- Nem tudom. Lehet, hogy mégsem Haschoko az? Talán volt még egy lány, aki ugyanúgy SooJin barátnője, és a fagyizóban találkoztak.

- Nem hinném, Hyung. Ő kellett, hogy legyen.

- Miért vagy olyan biztos benne, hah? Szerinted akkor miért rohant el? Ha Haschoko lett volna, akkor nem menekül el tőlem.

- Mondtam neked, hogy SooJin barátnője férjhez készül menni. Nem gondolod, hogy ettől függetlenül ő az?

- Nem lehet, mert Haschoko nem tenne ilyet! Megígérte, hogy gondolni fog rám, mindig szeretni fog! Megígérte! Azt mondta.

JongHyun szavai kétségbeeséssel teltek meg, és azzal verődtek vissza az üresnek nem mondható falakról. Még KiBum is meglepődött Fivére kiborulását látva, ami igencsak szokatlan volt a számára. Ismeretlen. Látta már dühösnek vagy épp boldognak, ahogyan kicsit bolondnak is egy játék közben, de ilyen szinten riadtnak még soha eddig. Elengedte a kezét, és a vállaira markolt.

Mélyen az idősebb szemébe nézett, miközben kereste a legmegfelelőbb szavakat a biztatásra. De KiBum sehogy sem találta őket. Egyetlen frappáns válasz sem jutott eszébe, hiába küszködött vele. Szerette volna megnyugtatni a Bátyját, és elkergetni a félelmeit, de nem tudott tenni ellene. Hosszú percek teltek el némasággal körbeölelve, míg végül KiBum mégis megpróbálkozott a lehetetlennel.

- Ő volt az, Hyung.

- Nem biztos – mormolta az orra alatt.

- Ahogyan az sem biztos, hogy nem ő volt az. Találkozz vele. Egy másik helyen. Például a parkban. Vagy otthon nálunk. Nem leszek a négy fal között, esküszöm, de találkozzatok.

- Mégis hogyan? – fakadt ki elkeseredetten.

- Valahogy! Ahogyan akkor tettétek! Mindig kiszöktél a házból, vagy meglógtál inkább az ebédről, csakhogy láthasd. Legyél most is annyira leleményes, mint kölyökként voltál! – szinte már parancsolóan hatottak a fiatalabb szavai.

- Nem vagyunk már gyerekek – morogta.

- Ne ellenkezz, hanem csinálj valamit végre! Nem vagy már kölyök, de szerelmes még igen! Vagy nem ezt mondtad nekem a minap, hah? Azt mondtad, hogy nincs másik nő, csak Haschoko létezik, igaz? Ezt mondtad, nem? Így volt, nem?

- DE IGEN! – kiáltott fel könnyeit visszatartva.

- Akkor meg? A fenébe is! Csinálj már valamit, Hyung! Szerezd meg, ha annyira akarod, és ne csak emlegesd azt az ígéretet! Emlékeztesd akkor őt az esküjére!

- KiBum – felsóhajtott.

- Mindenben segítek, amiben csak szeretnéd, Hyung, de ehhez te is kellesz – határozottan szorított a vállaira, majd egy újabb remegős lélegzetvétel után magához ölelte a fiút.

JongHyun megkapaszkodott KiBum hátában, arcát a fiatalabb vállgödrébe temette, és elrejtette érzelmeinek minden jelét. Az öcs megértően vonta magához a reményvesztett fiút, nem törődve még a vendégek kéréseivel sem.

- Akkor mit válaszolsz, Hyung? – suttogta a fülébe. – Megszerzed magadnak ezt a lányt?

- Mi van, ha már nem akar engem? Ha már nem gondol úgy rám, vagy nem szeret? Mi van, ha már nem jelentek neki annyit, amit gyerekkorunkban? Mi van, ha~

- Ezzel ráérünk akkor foglalkozni, ha már túl vagytok azon a találkozáson – lazított a fogásán, és mosolyogva nézett JongHyunra. – Először újra kell látnia, hogy biztos legyen saját magában. Lehet, hogy csak megijedt. Ahogyan te is, Hyung. Ahogyan azt sem tudhatod, mi van a házasság hátterében. Az is egy ígéret, amit be kell tartania.

- De nekem előbb tett esküt.

- Elhiszem. De az idők változnak, és az emberek is. Viszont megpróbáljuk, és aztán meglátjuk, mi lesz belőle.

- Oké. De azt áruld már el nekem, Kibummie, hogy mégis hogyan fogod rávenni a találkozóra?

- Azt bízd rám, Hyung, te meg inkább kapd össze magad! Legyél igazi vagány kiskölyök, aki képes volt felmászni a fa tetejére, hogy megnézze, mennyire fúj a szél, vagy éppen vízbe menni, hogy megnézze, milyen mély is az a tó, ahol pancsolni akartunk.

- Az régen volt.

- Még mindig kölyök vagy, aki bebújt egy majdnem helyesnek mondható fickó bőrébe.

- Csak azért nem képellek fel, mert várnak az egyik asztalnál, Öcskös! – végre egy apró kacaj szakadt fel belőle a mély sóhajokat mellőzve.

JongHyun megveregette KiBum vállát, majd elköszönt tőle, és hazament. A pincérfiú rendbe tette az asztalt, és az időközben megérkező HyoSungnak is átadta a szükséges információkat, aki hálásan bólintott értük, végül ő is távozott a lattéból. Most már KiBumon volt a sor, hogy megteremtse azt a bizonyos szituációt, amihez szükség volt a két fél találkozására.

* * *

SooJin kissé megcsúszva az időben – és térben – esett be a kávézóba, aztán rohant is egyenesen a pulthoz, hogy leválthassa végre a türelmetlennek tűnő társát. De SooJin képzelgéseivel ellentétben KiBum nem a késés miatt volt izgatottabb a kelleténél.

- Ezer meg egy bocsánat, hogy késtem, Key, de a forgalom, meg előtte a készülődés, meg a Nővérbátyám meg a pasija és az ő fürdőszobai kalandjaik, ajh! Ne haragudj! Máris öltözöm, és mehetsz is a dolgodra! – tapasztotta kezét a hátsó folyosót elválasztó ajtóra, és lökte is be a következő pillanatban.

- Jó-jó! De mielőtt még megyek, beszélni szeretnék veled – SooJin megtorpant, kérdőn nézett a váltótársára.

- Miről? Mivel kapcsolatban? Mit csináltam vagy mit nem csináltam? Baj van? ChaeRin kirúgott? Mi történt? – pánikszerűen záporoztak SooJin kérdései.

- Ne kombinálj! – legyintett felé egyet a rongyával, majd a vállára dobta. – Öltözz át nyugodtan, és aztán beszélgetünk.

- J-jó – dadogta teljes idegességben úszva, végül eltűnt a lengőajtó mögött.

- Ez a csaj! – szusszantott fel mosolyogva, miközben derekával megtámasztotta a pulttal szemközti italos szekrényt.

Alig pár perc múltán SooJin már a pult mögött toporzékolt idegesen, alsó ajkát harapdálta zavarában, és megpróbálta kifürkészni KiBum tekintetéből a beszélgetés okát. Azonban a pincérfiú soha sem volt arról híres, hogy könnyen tudott volna benne bárki is olvasni. Ez még Bátyjának sem sikerült mindig, noha talán JongHyun volt az egyetlen, aki valamennyire azért képes volt rá.

- Na? Nem kezdesz bele? Meddig akarsz még az idegeimen örömtáncot lejteni?

- Nyugi van, Jinnie! – felnevetett. – Csak dumálni szerettem volna veled, mert nagyon nem sietek sehova. Nincs dolgom kivételesen, és gondoltam, hogy legalább beszélgetünk picit, mint a régi szép időkben, amikor nem rohantam annyira.

- Oh! – SooJin szeme felragyogott a boldogságtól. – Miről szeretnél dumcsizni? – rebegtette pilláit a lány.

- Jut eszembe, Jinnie! Mielőtt még nagyon belemerülnénk a beszélgetésbe.

- Igen? – egész testtel fordult KiBum felé, ezáltal teljes figyelmet szentelve neki.

- Ma délelőtt bent volt a nővéred – közölte mosolyogva, SooJin azonnal viszonozta a görbületet.

- Tényleg?! – kiáltott fel boldogan. – Sajnálom, hogy nem voltam bent, de remélem, hogy holnap is bejön legalább beköszönni.

- Biztosan. Öhm. Egyébként nincs valami kedvenc helye a barátnődnek?

- Kedvenc helye? Hm. Nem tudom. Vagyis nem hinném, mert még csak most költözött ide a vőlegényéhez.

- Vőlegénye van? – tette az értetlent KiBum, mire SooJin bólogatással reagált. – Igaz! Mondtad is. Jaj, de tyúkeszű vagyok néha – felnevetett.

- Ugyan már! – végigsimított bal felkarján. – De miért kérdezed, hogy van-e kedvenc helye?

- Csak úgy – nyújtotta el a második szót, leplezve pillanatnyi zavarát.

- Valami oka csak kell, legyen. Tehát? Miért érdekel?

- Szerinted ismeri a közeli parkot? Már amennyi maradt belőle.

- Nem tudom. Lehet. Bár nem volt itt túl sokat, hogy mindent ismerjen. Talán még kislánykorában játszott ott.

- Gondolod, hogy szívesen kimenne oda megint?

- Passz! – megvonta a vállát. – De miért kérdezed?

- Nincs különösebb oka. Szerinted rá tudnád venni, hogy ellátogasson holnap a parkba?

- Key, minden oké? Valahogy olyan furcsa vagy most.

- Persze, minden rendben van – mosolyogta.

- Hát jó. Muszáj időponthoz kötni azt a parki látogatást?

- Csak holnap legyen. És, hm – KiBum elhallgatott.

- Key? Mi az? – pislogott nagyokat a fiúra nézve.

- Lehetne, hogy úgy tudja, te vagy az, akivel találkoznia kéne?

- Öhm. KiBum. EunSangnak vőlegénye van, nem hiszem, hogy jó ötlet, ha próbálkozol nála. Nem olyan lány, aki kapva kap az alkalmon, és fűvel-fával.

- Ne érts félre, SooJin. Csak egy játék az egész. Szeretnék valamit kideríteni, ami kapcsolatban van a nővéreddel és az én Bátyámmal, egy szóval kettejükkel – KiBum szavai mellbe vágták a lányt.

SooJin újra és újra lenyelte a torkában keletkező gombócokat, végül elővette a telefonját. Gondolkodott néhány szívdobbanásnyi ideig, aztán írt egy üzenetet EunSangnak, hogy másnap szeretne találkozni vele a közeli parkban. A rövid elektronikus meghívó után SooJin KiBumra nézett, akinek arcára láthatóan ült ki izgatottságának minden jele. Megelőzve a faggatózásban, KiBum ellökte magát a szekrénytől, majd az öltözőbe vonult, nem sokkal később pedig elköszönt SooJintől. A lány kérdésekkel tele a fejében maradt a kávézó falain belül.

"Haschoko... elfelejtettél. Miért? Már nem szeretsz? Másnak ígérted a kezed? Miért tetted? Én még mindig szeretlek. Úgy, mint azon a nyáron. Én nem felejtettelek el, te mégis megtetted. Ennyit jelent az ígéreted? Ennyit számít az én szavam? Ne tedd ezt velem, kérlek... még mindig szeretlek."