6. fejezet – Új barátok és régi emlékek

Miután a lányok ismét alaposan megölelgették és megszeretgették egymást, SonHa ellépett az idősebbektől, és újfent a bejárati ajtóhoz sétált. Fordított egyet a táblán, majd a felső zárban is elfordította a kulcsot. Teljesen bezárta aznapra az üzletet. A másik két lány kérdőn nézte a körülöttük sertepertélő fiatalabbat, aki ellátta az állatokat arra a napra, végül megragadta mindkettejük csuklóját, és a hátsó bejárathoz rángatta őket.

- Hova megyünk? – értetlenkedett SooJin.

- Elmegyünk Hunnie-hoz! – jelentette ki határozottan a lány, mire SooJin EunSangra pillantott.

- Biztos, hogy jó ötlet? Nem fogunk semmit se megzavarni? Nem szeretek beleavatkozni a szerelmesek életébe, tudod nagyon jól, Hugi. Haza is mindig óvatosan járok, nehogy megzavarjam a bátyámat meg a pasiját.

- Nyugi! Lulu most utazott haza, és csak a hétvégén jön vissza. Addig Hunnie egyedül van a lakásukban, és szeretném, ha Unnie előbb megismerkedne SeHunnal, és nem csak az esküvőn találkoznának első alkalommal.

- Előtte még lesz főpróba is, akkor is ráérek találkozni a barátoddal – kuncogta EunSang, mire SonHa szorított egyet a csuklóján.

- Nem vitatkoztok! Jöttök! – közölte tényként, majd ki is lökte mindkettejüket az utcára, és visszarohant a táskájáért és a kabátjáért.

Alig három perc leforgása alatt már vissza is érkezett a legfiatalabb lány, újfent karon ragadta a barátnőit, és már húzta is őket maga után a szemközti utca irányába. EunSang értetlenül pislogott SooJinre, de ő sem igazán volt a helyzet magaslatán. Ritkán látta ennyire magából kifordulva húgaként szeretett barátnőjét, de néha rémisztőnek találta picit a hevességét.

Két utcasarok megtétele után fordultak egyet balra, aztán megint mentek egy utcasaroknyit, és ismét fordultak, de ezúttal jobbra. Egy tízemeletes épülethez érve SonHa mosolyogva szusszantott egyet, és végre lecövekelt a kapuban. Szélesedett a vigyora, ahogy rémült barátnőire nézett, majd megkereste a negyvenkettes számot, és felcsengetett a tulajdonosához.

- Igen? – recsegve szólalt meg a kaputelefon.

- Hunnie, SonHa vagyok, engedj fel!

- Sonny?! Gyere!

Az éles sípszót követően SonHa egy határozott lendülettel belökte a vaskaput, mely erőteljes nyikorgással egybekötve engedelmeskedett a lánynak, beterelgette a nővéreit a hatalmas udvarra, aztán ő is követte a példájukat. Megint csak megkapaszkodott a karjaikban, és hármasban lépdeltek el az épület főbejáratáig. Az üvegezett ajtót könnyebb volt kinyitni, mint a vasrácsot, mégis ösztönösen nyúltak felé mindhárman.

Fellépcsőztek a negyedik emeletre, és a lépcsőfordulatot követő éles kanyar után már meg is érkeztek a lakáshoz. Egy magas és vékony testalkatú fiú állt az ajtófélfát támasztva. Kissé zilált, szőkített hajkoronával, tréningruhában és meglehetősen álmos tekintettel. Azonban az összes álom távozott lélektükreiből, amikor meglátta elé lépni mosolygós barátnőjét, aki szabályosan a nyakába ugrott köszönésképp.

Szorosan átfonta a derekát SonHának, és még közelebb húzta magához, orrát a nyakszirtjébe fúrta, és halkan felsóhajtott. SonHa is belebújt kicsit a jóbarát ölelésébe, homlokát a fiú vállgödrére támasztotta, és belőle is egy halkabb sóhaj szakadt fel. EunSang közelebb lépett SooJinhez, és összekulcsolták az ujjaikat. Nem teljesen voltak tisztában a viszonyukkal, mégis boldogok voltak az ölelésüket látva. Kérdés nélkül is tudták, hogy valóban jó barátok, és sokat köszönhetnek a másiknak. A hosszú és néma ölelkezés percekig tartott, nehezen tudott elválni egymástól a két fiatalabb.

- Bocsánat, hogy így fogadlak – lazított a szorításán a fiú, és kibújt SonHa vállgödréből –, de sokáig beszéltem este LuHannal, és még nem sikerült felébrednem.

- Ilyen a szerelmesek élete, nem igaz?! – mosolyogta válaszát SonHa, és egy puszival toldotta meg a baráti piszkálódást.

- Majd egyszer te is megtudod, milyen távol lenni attól, akit szeretsz! – vetette oda félvállról, és ő is megpuszilta SonHa homlokát.

- Pff. Nomindegy! Amiért jöttem – ellépett barátjától, és a két lány felé fordult. – Hunnie, ők itt az én édesdrága nővérkéim. SooJinre emlékezned kell, gyakran futottunk egymásba.

- Igen, persze! – bólintott. – SooJin-ah! Hogy’ vagy?

- Köszönöm, Hunnie, jól vagyok. Remélem, veletek minden rendben.

- Igen, csak néha még nehezen viselem, amikor Bambi hazautazik a szüleihez, de majd megszokom.

- Majd bepótoljátok, ha hazajött. Bezárkóztok két hétre a hálóba, aztán~

- TE! Attól, mert jóban vagyunk, még nem kell folyton piszkálnod!

- Jól van, na! Befejeztem. – nyomott egy puszit az arcára engesztelésül. – A másik lány pedig – pillantott EunSangra, aki mosolyogva nézte a gyermekként civakodókat – Park EunSang, az én nagyon régen látott nővérkém. Meg persze Jinnie-nek is a nővérkéje. A mi nővérkénk!

- Nagyon örülök a találkozásnak Park EunSang, az én nevem Oh SeHun! – illedelmesen meghajolt.

- Részemről a szerencse, Park EunSang! – viszonozta a köszöntést.

- Gyertek beljebb! – ezzel elállt az ajtóból, és előre engedte a három lányt.

SonHa otthonosan lépett be a legénylakásnak kevésbé nevezhető szerelmi fészekbe. Miután lerugdalta magáról a cipőjét, egyenesen a parányi nappaliba ment, és levetette magát a kétszemélyes kanapéra. SooJin már kevésbé volt olyan bátor, mint SonHa; EunSang pedig még annyira se volt merész, mint a másik két lány.

SeHun is visszamászott a meleg falak közé, majd beljebb terelgette az előtérben ácsorgó EunSangot is, és leültette SonHa mellé a kanapéra, SooJint pedig az egyetlen fotelba nyomta le.

- Te nem ülsz le? – pillantott fel a fiúra az utolsóként helyet foglaló lány.

- Mindjárt. Hozhatok valamit inni a hölgyeknek? – mosolyogva nézett végig a lánykoszorún.

- Mivel most nem bulizunk, én csak egy gyümilét kérek, a koktélt mellőzzük.

- Pedig azt hittem, hogy már keverhetem is a mojitót neked, Sonny.

- Csendlegyen! Kérek szépen egy gyümölcslevet, Hunnie.

- Máris. SooJin-ah? EunSang?

- Unnie? Te mit szeretnél inni?

- Egy pohár ásványvizet kérnék szépen, és köszönöm előre is.

- Nekem is jó lesz a víz.

- Akkor egy erősebb ital a nagyszájú leányzónak, és két könnyű a finom hölgyeknek! – szélesen vigyorogva vágta derékszögbe magát, aztán a konyhába araszolt.

Nem sokkal később egy kisebb tálcával a kezében tért vissza a vendégeihez, majd kínálta is meg őket a kért italaikkal. Végül SonHa egy nagyobb hörpintés után azonnal a lényegre tört, és meg se várta, hogy barátja bármit is kérdezzen, vagy esetleg ellenkezzen.

- Na, az van, hogy Unnie férjhez megy, és te meg leszel az én kísérőm! – tudatosította egyértelmű a szavait a fiúban.

* * *

- Mit mondtál az előbb? – nyelt egy nagyot a parányi kortyot követően – Kivel találkoztál?

- Hyung. Csak vicceltem – kuncogta KiBum.

- Én nem. Komolyan kérdeztem. Kivel találkoztál?

- Nem tudom, hogy kicsoda. Nem tudom a nevét sem, csak annyit, hogy SooJin nagyon jó barátnője.

- Akkor miből gondolod, amit mondtál? Miből gondolod, hogy a feleségemmel találkoztál?

- Passz – megvonta a vállát, majd folytatta. – Nagyon ismerős volt az arca, meg a szeme is. Túlságosan hasonlított rá.

- Rá? Kire? – értetlenkedett.

- Arra a lányra, akivel mindig a nagy fa alatt találkoztatok, amikor itt nyaralt egy hétig. A feleségedre.

KiBum bátyjának torkán akadt a következő hörpintés, és kisebb fulladásroham jött rá. Nagy levegőket próbált venni, hogy valamennyi oxigén is bejusson a szervezetébe; KiBum gyorsan bátyja segítségére sietett, és igyekezett könnyíteni a lélegzetvételein. Néhány kínkeserves fuldoklással töltött perc múltán végre ismét normálisan tudott levegőt venni az idősebb fiú, és KiBum is visszamászhatott a pult mögé. Felült a székére, és mélyen bátyja szemébe nézett.

- Jól vagy?

- Jól. Khm. Biztos vagy benne, hogy őt láttad?

- Nem, Hyung. Nem vagyok biztos benne. Azért majdnem húsz év telt el azóta. Hyung, ennyi év alatt sokat változnak az emberek. Felnőnek túlnyomó részben.

- Tudom. De szerinted ő volt az? Haschoko? – különlegesnek számító szempárja felcsillant a délutáni napsütésben a kérdés végén. – Visszajött volna?

- Nem tudom. Nagyon hasonlóak voltak a vonásai. De a szőke haja bezavart, mert én egy barna hajú kislányra emlékszem.

- Akkor nem Haschokot láttad – elszomorodott a gondolatától.

- Szerinted nem változhatott meg ennyire?

- Nem. Azt mondta, hogy nem fog változni.

- Hyung. Te is változtál – felnevetett. – Neked is más a hajad, meg az arcod, meg úgy mindened.

- De ő nem változhatott meg ennyire.

- Egyébként nagyon csinos lány. Tényleg. És én egyre jobban hiszem azt, hogy őt láttam. A szeme nem tud hazudni, Hyung. Nem mellesleg jól is állnak neki ezek a szöszke fürtök.

- Lehet, de nekem Haschoko kell – morogta az orra alatt durcás kisgyerekeket megszégyenítően.

- Ha találkoznál vele, és meglátna ezzel a platinaszőke és felnyírt frizurával, ő mit mondana, hah? Te sem tartottad meg a szavadat. Mert te sem vagy már barna. Nem is értem, minek lettél szőke!

- Mert kellett az egyik munkához.

- Akkor meg festesd vissza! Talán akkor elsőre megismer majd, ha összefuttok.

- Miért? Mondott neked valamit? – ismét remény fénye csillant meg a felemás tekintetben.

- Nekem nem. De majd holnap kiszedek SooJinből mindent. Azt mondta, hogy a nővére.

- A nővére?! – kidülledt szemmel pislogott a fiúra, aki egy határozott bólintással felelt csupán.

- Maradsz még, Hyung? Mert mennem kéne az egyik asztalhoz.

- Nem, Bummie. – sóhajtott egy mélyet, majd három korttyal lehúzta a csésze tartalmát, és felkelt a székről. – Megyek, várnak a boltban.

- Oké. Este? Ha gondolod, beszélhetünk még erről a lányról, aki SooJin nővére.

KiBum megveregette bátyja vállát, aki szintén egy vállpaskolással köszönt el a testvérétől. A pincérfiú elsimította a kötényén az egyetlen ráncot, felkapta a tálcáját a pult széléről, és a hívó asztalhoz lépdelt. Hiába igyekezett elterelni a gondolatait erről az ismeretlen lányról, újra és újra visszatértek hozzá. Furcsán ismerősnek tartotta, és többet szeretett volna tudni róla. Elhatározta, hogy az elkövetkező napokban a legtöbb dolgot kideríti róla. Tudnia kell... és a Bátyjának is.

"Haschoko! Képzeld, ma megdicsért a zongoratanárom. Azt mondta, ha így folytatom, akkor még lehet belőlem híres zongorista is. Ha pedig megtanulom rendesen a kottaolvasást, akkor még zeneszerző is. Te még mindig meg akarod csinálni az állat-menhelyet? Umma azt mondta, hogy ha megvan a zongora, akkor ha szeretnék, megtanulhatok egy másik hangszeren is játszani. Ugye te akkor is szeretni fogsz, ha nem csak zongorázni tudok?"