5. fejezet - Újra itt...

SonHa könnyáztatta arccal bújt EunSang nyakába, majd három szipogással később SooJin karjaiba mászott át. Aztán vissza EunSang oltalmazó szárnyai alá. Felváltva. Hosszú percek teltek el az ölelésekkel és halk szipogásokkal. Egyik lány sem akarta elengedni elsőként a másik testét. Végül egy – vélhetőleg a raktár felől érkező – férfihang szakította meg a könnyes és egyben mosolygós ölelkezést, így SonHa kénytelen volt lazítani karjai szorításán, és elengedte régen látott barátnőit.

- Azt hiszem, hogy ez a bátyám lesz – motyogta a két lányt nézve, miközben letörölgette a folytonosan kibuggyanó sós cseppeket.

- Akkor nem is zavargunk inkább – motyogta csalódott szavait a legidősebb lány.

- Azért nem kell mennetek sehova, mert beugrott a bátyám! – összekulcsolta a karjait a mellkasa előtt, mosolyogva nézte a nővérei arcát. – Egyébként is mindjárt fut tovább, mert végre itthon van a kis szerelme, és ilyenkor képesek egy egész hétvégére bezárkózni a hálójukba. Én meg nem győzök füldugót használni! – hangos nevetésben tört ki a legfiatalabb saját gondolatmenete végén, a másik két lány azonban belepirult SonHa szavaiba.

- Sonny? Merre vagy? Itt vagy az előtérben?

- Igen, Haehae, csak vendégeim vannak éppen. Nincs vevő! – fordult egy másodpercre hátra, majd azzal a lendülettel vissza is a barátnőihez.

- Vendégeid? Neked? Ugye nem egy újabb hódoló? – egyre határozottabban hallották a lépteket feléjük közeledni.

- Összekeversz a nőddel! – vágott vissza kissé morcos hangon.

- Ne hívd így, szépen kérlek! – egy magas, fekete hajú férfi állt meg SonHa mögött, tenyereit a lány vállaira simította. – Sziasztok, lányok! – pillantott a két említett vendégre.

- Haehae? – félfordulatot vett. – Ugye még emlékszel a nővéreimre?

- Hm. Azt hiszem. SooJinre természetesen nem nehéz, elég gyakran összefutunk.

- Szép napot, DongHae Oppa! – mosolyogva meghajolt.

- A másik lánynak ismerősek a vonásai, de nem vagyok biztos benne, hogy az, akire gondolok.

- Kire gondolsz, Haehae? – rebegtette szempilláit, szélesedett a mosolya.

- Ha így kérdezed, akkor már biztos is vagyok benne, hogy ez a szőkeség csakis EunSang lehet. – elmosolyodott.

- Igen – biccentett egy aprót a nevezett. – Örülök, hogy találkoztunk, DongHae-shi!

- Na, még a végén megbántódom! – kuncogta. – Semmi szükség erre a hivatalos hangnemre, EunSang, elvégre régóta ismerjük egymást – egy másodpercre sem lankadt a báty mosolya.

- Bocsánat! Csak nem szerettem volna~

- Tudom. Meséljetek, mi járatban vagytok az én morgós hugicámnál?

- Nem is vagyok morgós! – mormolta az orra alatt SonHa.

- Úgy a nap húsz százalékában nem is. Mert akkor alszol! – felnevetett.

- Te! Megmondom Hyukie-nak, hogy ma ne adjon neked vacsorát, mert ilyen nagy a szád!

- Nem is vagyok éhes – reagált sietve, és SonHa vállaira szorított.

- Akkor megmondom, hogy vonja meg a desszertet és a repetát is! – kinyújtotta a nyelvét, DongHae mosolya azonnal lefagyott az arcáról.

- Nemlehetszennyirekegyetlen!

- Csak figyeld ki! – vigyorgott elégedetten SonHa, majd nyomott egy puszit bátyja arcára.

- Na, miért jöttek a hölgyek? – fordult ismét a másik két lányhoz, akikről egy pillanatra megfeledkeztek testvéri civakodásuk közepette.

- Többek között látogatóba jöttünk, DongHae Oppa, másrészt pedig egy jó híre lenne EunSangnak.

SooJin szavait hallva a testvérpárnak tökéletes összhangban csillant fel mélybarna szempárja. DongHae elvette a kezeit SonHa vállairól, és a csípőjére fogott gyengéden. Állát megtámasztotta SonHa jobb vállán, és kíváncsi szemekkel pislogott a lányok felé.

EunSang a jobb füle mögé simított néhány tincset, kicsit megköszörülte a torkát, majd kissé pironkodva végigvezette a tekintetét régen látott húga és annak bátyja alakján.

- Nos? Mi lenne az a jó hír, amivel a kishúgomhoz jöttetek? – érdeklődött szélesen mosolyogva.

- Arról lenne szó, hogy már SooJin beleegyezett, de én szeretném, ha te is igent mondanál, SonHa.

- Mire? – értetlenkedett.

- Ugye emlékszel még TaekWoonra? – SonHa bólintott egyet. – A helyzet az, hogy egy ideje már együtt vagyunk, és úgy döntöttünk néhány hónapja, hogy előrébb lépünk a kapcsolatunkban.

- Előrébb? Hogy’? Elköltöztök vagy mi? Eddig is alig láttalak, Unnie! – remegős hangok törtek fel SonHából, ahogy a költözés gondolata felmerült benne.

- Benne van egy költözés is, de inkább azt mondanám, hogy én fogok ebbe a városba költözni.

- Unnie – SooJin finoman oldalba bökte a legidősebbet. – Inkább mond meg, mert szegény mindjárt összecsuklik idegességében.

- SonHa, leszel SooJin mellett a koszorúslányom?

- Unnie~ - SonHa hangja elcsuklott boldogságában.

- Akkor ezt szerintem veheted igennek, Unnie.

EunSang aprókat bólogatott, SooJinnel való egyetértését kifejezve. Ellépett az idősebb húga mellől, és SonHához araszolt. DongHae kicsit tolt a döbbenten ácsorgó lány testén, aki ezzel egyenesen EunSang kitárt karjaiba zuhant. Megkapaszkodott a nyakában, orrát EunSang nyakába fúrta, aki erősen szorította magához a kicsit remegő testet.

DongHae megsimogatta a húga haját, majd nyomott egy puszit mélyvörös tincseire. Sietve búcsút vett a lányoktól, mert a telefonjának hangja a távozásra késztette. Gratulált EunSangnak az esküvőhöz, megölelgette SooJint, végül húgát húzta magához egy hosszabb ölelésre.

DongHae távozása után, SonHa az ajtóhoz sietett, és bezárta az üzletet. A kulcsfordítás után már robogott is vissza a nővéreihez, és egyetlen ugrással vetette a nyakukba magát. Hangos és boldog nevetésben ölelték át egymást.

A felhőtlen kacagás lassanként hagyott alább, és nyugodtak le a kedélyek. Azonban a mosoly egyik lány ajkáról se tűnt el, csupán szelídebbé változott. SonHa határozott unszolására a pulthoz lépdeltek; míg az eladólány a pult tetejére fészkelte fel magát, addig SooJin a szemközti szekrény peremének támaszkodott, EunSang pedig a székre ült. Miután a másik két lány erőszakkal rátuszkolta.

- Akkor most ez azt jelent, hogy ki is kellene rittyentenem magam? – pillázott vigyorogva a legfiatalabb.

- Nekem bármiben jó vagy, de mivel TaekWoon családja is ott lesz, így szeretném, ha te is kicsinosítanád magad.

- Nem vagytok jóban a szüleivel, vagy mi? – pislogott nagyokat SooJin.

- Nem erről van szó. – EunSang mélyet lélegzett. – Általában azt szokták mondani, hogy szerintük túl gyors ez az egész, de volt már az is, hogy nem illek hozzá, és csak azért akarok hozzámenni, mert karriert látok benne – megforgatta a szemét a fájdalmas indokok felsorakoztatása végén.

- Karriert? Milyen karriert?

- Ez az, amit én sem értek! – kényszeredett mosolyra húzta a száját a legidősebb. – TaekWoon nagyon sikeres zeneszerző, és rengeteg diákja is van. Imádja a zenét, és én ezt tiszteletben is tartom. De nekem nincs hozzá érzékem. Soha nem is volt. A találkozásunk is véletlen volt, mert belefutottam, amikor az eső elől szaladtam. Épp akkor jött ki az Akadémiáról, és szó szerint nekifutottam. Aztán meg minden jött magától.

- De ebben nincs semmi rossz, Unnie. És egyébként se véletlen találkoztatok.

- Egyet értek Jinnie-vel!

- Kösz, csajok! Szóval nem értem, hogy miért vádolnak a szülei ezzel a karrieréhséggel vagy tudom is én, minek nevezzem. Teljesen jó nekem az aktakukac-lét.

- Hülyét kapnék, ha egész nap a négy fal között kéne gubbasztanom, és csak pötyögnöm – mormolta válaszul SonHa.

- Én már megszoktam. Meg jó ez így. Persze TaekWoonnak már egészen más elképzelései vannak az esküvő után.

- Milyenek? – felcsillant SooJin szempárja, ahogy EunSangra nézett.

- Hm. Maradjak otthon, maximum csak otthonról dolgozzak néhanapján, és persze neveljem a csemetéit – felelt pironkodva.

- Számszerűsítette is azokat a csemetéket? – kérdezte a legfiatalabb.

- Nem konkretizálta, de állítom, hogy nem egynél akar megállni, és szinte biztos vagyok benne, hogy nála a három az alap. Na, mindegy. Ezzel még bőven ráérek foglalkozni. Előbb az esküvőn kell túl lennem.

- Kísérő is kell?

- Jó lenne, ha hoznál magaddal valakit, SonHa. SooJin sem egyedül jön.

- Elméletileg. Csak azt nem tudom, hogy kit kérjek meg rá – mormolta az orra alatt a második legidősebb lány.

- Még van addig majdnem három hónapotok. Csak akad valaki, aki szívesen elvállalja ezt a szerepet két ilyen gyönyörűség mellett.

- Elfogult vagy! – jelentették ki egybehangzóan.

- De azt hiszem, hogy nekem már meg is van a jelöltem! – csattant fel alig fél perccel később SonHa – Csak a nője ki ne nyírjon érte! – újabb hangos nevetés szakadt fel belőle.

- Ki az?! Kit kérsz meg? – rebegtette pilláit SooJin.

- Természetesen Hunnie-t! – húzta ki magát. – Már csak Lulut kell meggyőznöm, hogy elengedje.

- Hunnie? Meg Lulu? Ők?

- Hunnie a legjobb barátom, még a suliban lettünk jóban, Lulu pedig az ő kis őzikéje. Nekem köszönhetően, természetesen.

- Bárkit is hoztok, nekem jó lesz, csak legyetek ott a nagy napon!

- Ott leszünk! – erősítette meg SooJin.

A lányok fejében egy időben ütött szöget ugyanaz a gondolat. SooJin ellökte magát a peremtől, SonHa leugrott a pult tetejéről, EunSang pedig a székről mászott le. Egymáshoz léptek, és szorosan átölelték a másik derekát.

* * *

KiBum a gondolataiba merülve végezte a munkáját. A délutáni forgalom megnőtt, a szokottnál is többen látogatták meg a kávézót. De KiBum lelkesen kiszolgálta a vendégeket, és cseppet sem érezte megterhelőnek a sürgés-forgást. A roham végén felült a pult mögé, és elmerült a délutáni utcaképben.

Ajkai szinte automatikusan felfelé ívelő görbületre váltottak, amikor bátyja lépte át a kávézó küszöbét. Megvárta, míg a fiú közelebb bandukol hozzá, és csak akkor csúszott le az ülőalkalmatosságról. Kérdés nélkül készített a testvérének egy koffeinmentes kávét, aki egy bólintással egybekötve ült fel az egyik bárszékre.

- Fáradt vagy, Hyung?

- Kicsit. Miért? Be kéne segítenem? – nevetve kérdezte.

- Még bírom. Viszont, Hyung.

- Na, mi van? Pénz kéne? Nekem sincs túl sok, de ha szeretnél, tudok kölcsön adni egy keveset.

- Nem, Hyung. Te hiszel a Véletlen Találkozásokban?

- Nincsenek Véletlen Találkozások.

- Akkor okkal érkezett a városba valaki. – KiBum bátyja aprókat pislogott, nem értvén a fiatalabb kijelentését, aki egy sóhaj után folytatta. – Szerintem találkoztam a feleségeddel...