2. fejezet - A látogatás

SooJin monoton mozdulatokkal pakolta egymásra a poháralátéteket, oda se figyelve saját ténykedéseire. Magában dudorászta a rádióból sugárzott dallamot, ami a kávézó falairól verődött vissza. Miután végzett az alátétekkel, a kávéfőző géphez araszolt. Megtöltötte friss kávéval, a víztartályt is felöntötte, aztán dolga végeztével visszaballagott a pulthoz.

Nem volt jelentős számú vendég, vele együtt alig tették ki az egy kézre esők számát. SooJin felkuporodott a székére, egy újabb halk lélegzetvétel szökött ki az ajkain, majd a bejárati ajtó felé nézett. Ebben a pillanatban csörrent meg a telefonja a zsebében, sietve körbe nézett, majd a füléhez emelte a zajos készüléket.

- Igen? – szólt bele közömbösen az ismeretlen számot látva.

- Szia! – SooJint ismerős hanghullámok köszöntötték, de nem akart hinni a fülének. – Dolgozol?

- Igen. A CL’s Café-ban vagyok.

- Találkozhatnánk? – kérdezte az ismeretlen ismerős némi mosollyal a hangjában.

- Öhm. Akár. A címet tudod?

- Igen, tudom, hol van. Indulok.

- Ok~ - de SooJin már nem tudott elköszönni.

Nagyot sóhajtott, amikor megszakadt a vonal, és kérdőn pislogott a kijelzőre. Furcsán ismerős volt neki a telefonáló dallamos hangja, bár régen hallotta már. Eleinte nem is akarta felfogni a történteket. Végül megrántotta a vállát, és visszacsúsztatta a mobilt a zsebébe. Lemászott a székéről, és a további mély gondolkodás helyett inkább a munkájába temetkezett.

A váratlan telefonhívás után alig húsz perccel nyílt a kávézó ajtaja, halk csengés jelezte a vendég érkezését. SooJin automatikusan fordult a hang irányába, és került szembe az ajtóval. A kezében lévő szalvétaköteg egy lendülettel kicsúszott az ujjai közül, a tekintete a másodperc tört része alatt elhomályosult. Lenyelte a kibuggyanni készülő sós folyadékot, ajkai felfelé ívelő görbületre váltottak, ahogy egyre jobban közeledett hozzá a régen látott ismerős.

Mégsem képzelte a történteket. A hívás valós volt, a hívó fél pedig pontosan az volt, akit a hanghoz csatolt. Csak egy kicsit megváltozott az utolsó találkozásuk óta. Egy egészen kicsit. Egy kicsit vékonyabb lett, egy kicsit világosodott a hajszíne, és az arcvonásai is kissé érettebbek lettek.

SooJin mélyen felsóhajtott, és végre erőt lehelt a lábaiba. Elindult kifelé a pultból, az ismeretlen ismerős megállt a pult mellett, óvatosan letette a táskáját a tetejére, és mosolyogva a pincérlányhoz fordult. Megálltak egymással szemben. Alig fél lépésnyi távolság volt közöttük.

- Szia – szólalt meg elsőként a váratlan vendég.

- S-szia – motyogta elcsukló hangon. – Szia.. Unnie.

- Hm – szélesedett a mosolya. – Nagyon régen hívtak már így...

- De nem én – SooJinból még egy halk szusszanat szakadt fel. – Én mindig is így hívtalak téged, EunSang.

- Hogy’ vagy, Angyalkám? – még közelebb lépett a lányhoz.

- Unnie~

SooJin nem bírt tovább parancsolni az érzelmeinek. Amint közelebb érezte magához régen látott barátnőjét – akit nővéreként imádott az idők kezdete óta –, átkarolta a derekát, és szorosan magához ölelte. Arcát a lány vállgödrébe fúrta, és még egyet szorított a testén.

EunSang ösztönösen fonta át a karjaival SooJin vállait, és húzta még közelebb magához. Hiába nem volt köztük semmi hely sem már, akkor is húzták egymást a másik testéhez. EunSang hosszú mozdulatokkal simított végig SooJin fekete tincsein, olykor megpuszilta, olykor pedig szippantott egyet a gyümölcsös aromából.

A percek teltek sorban egymás után, a két lány még mindig ölelkezve állt a pult előtt. Túl hosszú idő telt el az utolsó találkozásuk óta. Túlságosan sok. Nem elég hozzá egyetlen hosszan tartó ölelés, hogy kárpótolja őket az elvesztegetett napokért. De bármennyire is akarták még ölelni egymást, el kellett szakadniuk a másiktól. Többek között azért is, mert egy vendég türelmetlenkedett a fizetést illetően, valamint a kávézó tulajdonosa is harmadszor haladt el mögöttük, és nézett végig rajtuk.

EunSang nehézkesen fejtette le a karjait SooJin testéről, de végül sikerrel járt. Könnyes szemekkel nézett végig a fiatalabb lányon, picit megsimogatta az arcát, majd a mellette álló székig araszolt, és felült rá. SooJin letörölgette az arcát, és visszasétált a helyére.

- Kérhetek egy koffeinmentes kávét? – kérdezte mosolyogva EunSang.

- Persze! Két cukorral és tejjel, ahogy régen is?

- Igen. Még mindig – biccentett.

- Akkor ez nem változott – SooJin felnevetett, majd nekilátott elkészíteni a kért italt.

- Miért? Változott valami?

- Ami azt illeti igen – SooJin ismét felkacagott.

- Éspedig? – EunSang megtámasztotta az állát bal tenyerével, érdeklődve pislogott SooJinre.

- Te.

- Éééén?

- Igen, te!

- Nem is!

- De igen! Sokat!

- Pont ugyanolyan vagyok, mint régen voltam – felnevetett.

- Hm. Akkor még mindig szeretsz az esőben álldogálni?

- Nézni jobban szeretem inkább.

- Akkor változtál. Parancsolj! – SooJin mosolyogva csúsztatta EunSang elé a csészét, majd felült a pult mögötti székére.

- Attól, hogy inkább nézni szeretem, még nem változtam – belekortyolt a forró italába.

- Emlékszem, hogy szerettél benne álldogálni, és kitisztítani a fejedet.

- Volt rá példa.

- Sokat változtál, Unnie. Főleg a hajad! – meghúzott egy hosszabb tincset, mire mindketten felnevettek.

- Csak felnőttem. Még mindig a bátyáddal laksz?

- Vele meg a kis Szerelmével – mosolyogta válaszát.

- Oh! Csinos a lány? Jól kijöttök egymással?

- Öhm – SooJin megköszörülte a torkát. – Unnie. Tudod, hogy Chulie nem igazán rajongott a lányokért. Emlékszel még a bátyámra, nem?

- Azt hittem, hogy ez azért változott.

- Az ízlése?!?! Hah! HeeChul annyira nő, hogy még engem is lepipál néha! Így egyértelműen nem való mellé nő! Akkor ott állandó versengés lenne mindkettejük részéről, én meg nem akarok úgy kelni és feküdni, hogy civakodnak.

- Ki a szerencsés pasi? – rebegtette hosszú pilláit.

- Úgy hívják, hogy Han Geng, és imádja a bátyámat – húzta ki magát büszkén. – És persze a bátyám is imádja őt.

- Han Geng? – EunSang elmosolyodott. – Az a Han Geng?

- Melyik?

- Akivel gyerekkoruk óta ismerik egymást? Róla van szó?

- Aham! Emlékszel még rá?!

- Persze! Akkor tényleg szerencsések mindketten, mondjuk Han Geng a kezdettől fogva jóban volt HeeChullal. Mindig is kedvelték egymást.

SooJin nagyokat bólogatott EunSang emlékeit hallgatva, és egy-egy mosollyal zárt minden bólintást. Régen találkoztak, de az emlékek nem fakultak meg. EunSang pontosan olyan részletességgel számolt be a közös múltjukról, mintha azok csak tegnap történtek volna. Nem pedig évekkel korábban. A kellemes csevejt egy vendég zavarta meg, ugyanaz, aki már korábban is integetett a pincérlánynak, de az megfeledkezett róla EunSang miatt.

SooJin felkapta a tálcáját, és sűrű elnézések közepette futott a hívó asztalhoz. EunSang két keze közé fogta a bögréjét, és lassanként kortyolgatta a hűlő koffeint. Közben újra és újra végignézett a kávézó falain belül, végül ismét a kávéját bámulta. Vékony ujjak érintették a szőke lány vállát, aki egy pillanatra megrémült, és felkapta a fejét a csészéről.

- EunSang? – szólította meg mosolyogva a vékony kézfej tulajdonosa.

- Igen – biccentett, majd szinte azonnal el is mosolyodott, ahogy a mélybarna szempárba nézett. – ChaeRin? – pislogott nagyokat. - Tényleg te vagy az? – felkelt a székről, és magához ölelte a kávézó tulajdonosát.

- Szép lány lettél, nem mondom! – végigsimított a karjain, és hosszan végignézett a lány alakján. – Megváltoztál, de csakis előnyödre.

- Köszönöm! Te viszont semmit nem változtál, ChaeRin.

- Egy kicsit öregebb lettem – felnevetett.

- Egy perccel se nézel ki többnek tizenhatnál!

- Hé! Nem vagy vicces! Mesélj, mi járatban vagy itt nálunk?!

- SooJint jöttem meglátogatni, meg van itt egy kis elintéznivalóm.

- Mikor is jártál nálunk utoljára?

- Karácsonykor. Két éve.

- Az rég volt.

- Egy kicsit.

- És most meddig maradsz? Ugye nem csak pár napot?!

- Ami azt illeti, ezúttal hosszabban tervezek itt maradni – felelt sejtelmesen mosolyogva.

- Meddig?! – koppant egy tálca a lány másik oldalán, és SooJin fürkészte kíváncsian EunSang vonásait. – Ugye legalább egy hónapot leszel most itt?! Ugyeee?!

- Egy kicsit többet – felsóhajtott.

- Na! Mondd már! Mennyit leszel itt? – bökte vállon ChaeRin.

- Hááát.

EunSang mosolyogva felemelte bal kezét, felhívva a figyelmet a gyűrűs ujjára. ChaeRin és SooJin először egymásra nézett, majd EunSang ujjára pillantott. A következő pillanatban éktelen sikítás érkezett mindkét lány részéről, és egyszerre ugrottak EunSang nyakába. Kis híján lelökték a lányt a székről, aki az utolsó másodpercben kapaszkodott meg egyik kezével a pult szélében, a másikkal pedig a két lányt igyekezett átölelni.

A szokásos körök lefutása után végre fellélegezhetett EunSang, kapott még két puszit ChaeRintől, majd magukra hagyta a lányokat a kávézó tulajdonosa. SooJin csillogó lélektükrökkel ült fel a pult mögé, és olthatatlan kíváncsisággal nézte az arcát.

- Mi az? – szólalt meg kisvártatva EunSang.

- Mesélj még!

- Mit?

- Mindent!

- Inkább te mesélj nekem!

- Mitmeséljek?

- Leszel a koszorúslányom? – kérdezte széles mosollyal, majd összekulcsolta az ujjait SooJin ujjaival.

Felsóhajtottak. SooJin arcán végiggördült az első könnycsepp, és csak egy biccentéssel felelt a menyasszony kérdésére. Régi emlékek felelevenítése és új kalandok megélése várt a lányokra, és még annál is több.