Prológus

Az egyetlen tanújuk az a nagy fa volt. Egy hatalmas fa, mely a felhőkig ért, melynek törzsénél örök hűséget fogadtak egymásnak. Csak egymáséi, senki másé. Örökre. Senki és semmi nem választhatja el őket többé... de az idő mégis közbe szólt.

A nyár véget ért, a kislánynak pedig haza kellett utaznia. Alig egy hetet töltöttek együtt. De abban az egy hétben elválaszthatatlanok voltak. Az utolsó együtt töltött napjukon gyermeki hűséget fogadtak. A kislány virágból fűzért font, és fátyol gyanánt azt tette barna tincseire. A kisfiú kagylóból nyakláncot fűzött, ami nyakkendőként szolgált. Kész is volt az ünnepi öltözék. A vásárban kapott gyűrűket pedig hűségük jeleként húzták egymás hüvelykujjára. Végül a kislány közelebb hajolt a kisfiúhoz, majd összeszorított szemekkel nyomott egy puszit a szájára. Örök hűséget fogadtak.

- Soha ne felejts el! – mosolyogta szavait a kislány.

- De te sem engem! – közölte határozottan az ifjú férj.

- Minden nap fogok rád gondolni, amíg újra nem találkozunk! – ígérte meg.

- Minden nap írok neked levelet, amíg vissza nem jössz! – fogadta esküjét.

Még egyszer megszorították egymás kezeit, majd egy utolsó, de annál hosszabb ölelés után a kislány elengedte a piciny testet, és futásnak eredt. Egészen az autóig szaladt, de mielőtt beszállt volna, még egyszer utoljára visszanézett. Integettek egymásnak, aztán búcsút vett a kisfiútól.